FIFTH CHAPTER

The choice is yours

Anastasia Hill

- Ne haragudj Harry miatt. Tudod nem ilyen, csak most... - akadt el a szava, tollamat a papírra helyezve kezdtem el írni. - 'Miattam van. Nem kellett volna az életét megzavarnom...' - nyújtottam oda neki a kis cetlit, amit gondosan olvasni kezdett.

- Ana, ezt te sem gondolhatod komolyan. Harry tapló, ez ellen nem lehet mit tenni. Már nem is lakik itt, szóval nincs beleszólása a dolgokba. De ne Harry-re pazaroljuk a kincseket érő lapokat. - küldött felém egy mosolyt és gondolkodni kezdett. Erősen lehetett arcán látni, hogy valami kérdésen töri a fejét, ami lehet már megvan neki, de nem meri feltenni. - Hány éves vagy? - bökte ki, mosolyogva fordultam vissza a laphoz. ' 19, te?' - Húsz. Öhm...Rokonaid nem keresnek? - Aggódó tekintete enyémet figyelte. Gondolom a kezdetektől ez a kérdés emésztette belülről, csak nem merte eddig kiejteni a száján. ' Nincs senkim.' - firkantottam le. A csendet a papírra érkező cseppek törték meg, szinte zajongva pattogtak rá és áztatták el azt. Zayn a kezemből kitépve a kis füzetet ölelt szorosan magához, hátamat simítva próbált lenyugtatni. Jólesett a közelsége, megnyugtatott. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez neked... mindegy, felejtsük el ezt a kérdést, rendben? - tolt el egy kicsit magától, kezét arcomra helyezve törölte le a kiszökkenő könnycseppeket. Mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, amikor az ajtón a barna hajú fiú lépett be. 

- Szia, Liam! Lenyugodott? - köszöntötte barátját, aki aggódó tekintettel haladt felénk. Rossz volt látni így őket, hogy sajnálnak engem miközben nem kéne. Nem tudják még, hogy utálom, ha sajnálnak. Rossznak éreztem magamat, hogy elszakítottam őket egymástól.

- Nagyjából, duzzog kint a kis házban. Holnapra szervezett nekünk Gemma és Anne egy kis bulit estére. Remélem te is megjelensz! - fordult felém, szavai kedvesen hatoltak át minden porcikámon. - Azért jöttem, hogy szóljak, hogy kész az ebéd. Gyertek enni! - fordított hátat nekünk, az ajtót maga előtt kitárva indult el. Zayn felállva az ágyról kezét nyújtotta felém, amit elfogadva indultunk el a nappali felé, át az étkezőbe. Érkezésünk percében már mindenki az asztalnál ült és minket figyelt. Anne mellé ültem le az üres helyre, mellettem Zayn foglalt helyet.

Az étel finom volt, mint tegnap. Amikor befejeztem a levesem elfogyasztását a többiek még jócskán falatozgattak. Harry perzselő tekintete égette az arcomat, rettentően gyűlölhet. Sajnáltam, tényleg sajnáltam, hogy így felforgattam az életüket, talán, ha Anne nem hozott volna haza már a temetőben feküdnék a szüleimmel együtt.
- Milédi, nem kér egy kis fagylaltot? - nyújtotta a szám elé a fagyival teli kanalat Niall. Egész végig, amíg elfogyasztottuk az ételt Niall-t figyeltem. Megfordult a fejemben az a gondolat, hogy ennek a fiúnak egynél több gyomra van, ami bizonyítaná soványságát, de ezt a tényt elvetettem, hiszen nem egy ufó, vagy egy állat. A fejemet megráztam és egy kis kuncogás távozott ajkaimon. Mindenki meglepő tekintettel figyelt rám, hogy hangokat adok ki a számon.
- Zene füleimnek! - állt fel az asztaltól Louis, majd lassú, megfontolt léptekkel érkezett el a mellettem álló Niall mellé. - Én viszont kérek egy kicsit! - nyúlt a kanálért, amit Niall szorosan tartott.
- Csak Ana-nak állt az ajánlat. - nézett dühösen Louis-ra, mintha élet halálról lett volna szó. Számon hangosabb kacaj szökött ki, amikor a tekintetüket figyeltem. Louis maga felé rántva a kanalat érte el, hogy Niall elengedje, de az nagy erővel közeledett az arca felé. Louis arcán egy barna folt jelent meg csoki formájában. Szememből a könny is elkezdett folyni, nevettem. Nevettem? Sokkal inkább nevezhető ez röhögésnek.
- Kinevettél? - közeledett felém még mindig csokis arccal, majd kezeivel a combom alá nyúlva emelt el a székről. Sietős léptekkel ment vissza a nappaliba, majd a szőnyegre óvatosan letéve ült rá a csípőmre. Keze oldalamhoz ért és gyengéden csikizte azt. Szinte levegőt sem kaptam, már annyira nevettem, könnyem folyt, majd minden abbamaradt. Az ajtó felé nézve láttam, hogy már mindenki ott áll és jóízűen nézi, hogy jobb a kedvem, mint tegnap, vagy ma reggel. Louis leszállt rólam, kezét nyújtva felhúzott. Mindenki a kanapéra telepedett le, mindkét oldalamat egy fiú melengette.
- Gyere, beszélgessünk! - súgta fülembe Zayn. Egy bólintással nyugtáztam a dolgot, hogy szívesen megyek, így az emeletre felmászva mentünk be Harry szobájába. Meglepetésként ért mindkettőnket, hogy Harry a régi fényképeit nézte, ami asztallal szembeni falra voltak felragasztva. Amint tekintetünk találkozott villámokat szóró tekintettel haladt el mellettem. Kicsit vállamnak ütközve jelezte, hogy mennyire nem örül a jelenlétemnek. Zayn nemtetszően rázta a fejét és Harry után nézett. Már épp utána akart volna menni, de kezemmel a felkarját megérintve tartottam vissza. A jegyzetfüzetet kezem közé véve kezdtem el rá neki firkantani. 'Ne törődj vele!:)' nyújtottam felé a füzetet, hogy jobban szemügyre vehesse.
- De törődöm, mert egy seggfej. Bunkón viselkedik veled Ana. - vágta rá szinte egyből, hangjából érződött a  harag. 'Már hozzászoktam Zayn' - firkantottam ismét a papírra.
- Nem, nem engedem, hogy olyan legyen veled Ana. Ezt ne is kérd! Szeretném, hogy más legyen az életed, segíteni szeretnénk neked a fiúkkal. Nem tudom, hogy azok, akik úgy viselkedtek veled, mint Harry mit gondoltak. Rendes vagy Ana, egy szép lány, aki arra vár, hogy valaki...észrevegye. - lágy hangja szinte simogatott. Hogy ismerhetett ki ilyen gyorsan? Valóban arra vágytam, hogy észrevegyenek? Tény, hogy minden jobb, amióta itt vannak, segítenek és felvidítanak. Ezeket mind nekik és Anne-nek köszönhetem, hiszen most nem itt lennék, ha nem állt volna meg a sztráda szélén. Csak egy valami nyomja a szívemet. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan tudnám nekik meghálálni. - Tudod még régen mondta nekem édesapám, hogy az Élet túl rövid, hogy várjunk. Rá kellett jönnöm arra, hogy ez teljesen igaz és pont ezért jelentkeztem az X-faktorba. Azóta az egész életem megváltozott és tudatosult bennem, hogy ez így van. Nem várhatsz örökre Ana, nem tudhatod melyik lesz az utolsó napod. - igaza volt. Teljes mértékben egyet kellett vele értenem, anyámék sem gondolták, hogy pont az lesz az utolsó napjuk. Az ágyról felállva döntöttem úgy, hogy elég az önsajnálatból. Kezemet Zayné-be helyeztem, így segítettem neki felállni onnan. Az ajtón kilépve ugyan olyan ideges hangzavarra lettem figyelmes, mint reggel. A lépcső tetején Zayn mellkasa ütközött hátamnak és várta, hogy elinduljak, azonban, amikor ő is meghallotta Harry erős, ingerült hangját keze hasamnál összekulcsolódott és szorosan ölelt magához.
- Anya küld el! - kiáltott fel ismét Harry.
- Nem tehetem Harry. Ilyet ne is kérj tőlem. Nem látod, hogy mennyire szeretetéhes? Mennyire megtört? Végre ma a fiúknak hála jobb kedve lett, erre te azt kéred, hogy küldjem el? Mi ütött beléd kisfiam?
- Szóval nem küldöd el? - nevetett fel erőltetetten.
- Nem, Harry. Nem fogom elküldeni.
- Értem. Akkor vagy ő megy vagy én. Válassz! - ennyi kellett nekem. Zayn öleléséből kibújva lépkedtem le a lépcsőfokokon, utam egyenesen Anne felé igyekezett. Vállára téve a kezemet ráztam meg a fejemet, nem hagyhattam, hogy veszekedjen a fiával. 'A fiad legyen fontosabb, ne egy senki!' - firkantottam le a lapra majd  szeme elé téve vártam, hogy elolvassa.
- Csalódtunk benned Harry! - álltak fel a kanapéról a fiúk és felém igyekezve vittek ki a kertbe. Egy kis ház elé érve tessékeltek be oda, ahol megcsapott a tömény férfi szag. Különféle férfi parfümök illata terjedt szét, a padlón pólók, gatyák, fésűk várták, hogy a helyükre tegyék őket. Az ágyra leültetve dőltem neki Liam mellkasának, aki a hajamat simogatva érte el, hogy elaludjak. Anyám régen mindig így altatott el és nyugtatott meg. Talán ez egy olyan dolog, ami belém ivódott. Nem tudom, még saccolni sem tudok, hogy mennyi ideig aludhattam a fiú mellkasán, azonban azt tisztán éreztem, hogy már a levegőn vagyunk, ugyanis hideget éreztem. Szemeim egyből kipattantak, ugyanis azt hittem, hogy az eddigieket álmodtam, és az utcán vagyok, újra hajléktalanként. Rá kellett jönnöm a lakásba érve, hogy a hangulat még mindig meg volt fagyva, Anne ült a kanapén és sírt. Harryt sehol sem láttam, de Anne, amint beléptünk mosolyt erőltetve az arcára indult meg Louis felé. Liam még mindig óvóan fogott az ölében és Harry szobájába érve tett le az ágyra. Meg akartam neki köszönni, de hangom még mindig nem került elő, pedig éreztem, hogy már közel vagyok ahhoz, hogy megszólaljak. Egy puszit hintve a fejemre távozott. Egyedül maradtam a kérdéseimmel együtt. Az ajtó előtt árnyakat láttam, amik a mellettem lévő szobába haladtak. Az ablakon kinézve jöttem rá, hogy már későre jár az idő, jól elaludhattam. Hirtelen ötlettől vezényelve nyitottam ki az ablakot és ültem ki a tetőre, hogy gondolkodjak. Nem jutottam nagyon semmire, főleg azon jártak a gondolataim, hogy mit vétettem Anne fiának, hogy így a bögyében vagyok és ilyen ellenséges velem. Régebben sosem aggasztottam magamat, ha ilyen helyzetbe kerültem, de most valamiért érdekelt, hiszen csak az angyalom fia. A hideg lágyan mardosta a testemet, a szél felerősödött, így visszamásztam a biztonságot nyújtó szobába. Felvillant előttem Anne szomorú, gondokkal teli arca, amit én okoztam neki. A fia választásra kényszerítette csupán azért, mert befogadott engem. Amióta itt vagyok és a fia hazajött, csak a bajt hozom a fejére. Talán miattam hozott rossz döntést és miattam lett most rossz a fiával a kapcsolata. A táskámat kivéve a szekrényből pakoltam bele a jól megszokott kis szakadt gönceimet, és szó nélkül, halkan nyúltam a kilincsért. Szinte lábujjhegyen lépdelve értem a nappaliba és már készültem az ajtó felé menni, hogy elhagyjam ezt a csodás házat, de akkor valami visszarántott. Egy hang.
- Ugye tudod, hogy ez egy rossz döntés lenne? - csendült fel Zayn hangja a kanapé felől. Ijedten fordultam a fiú felé, akinek csak árnyéka látszódott a sötétben.
- Zayn? - szólaltam fel, mire mind a ketten meglepődtünk. Visszatértem? Nem! Ez csak a hangom.