FOURTH CHAPTER

Letter to Anne

Anastasia Hill

Írtam és csak írtam. Tudom, hogy nem lettek összefüggő mondatok, de a lényeg, amit akartam benne van. Aki ismeri a szavakban rejlő tényleges mondatokat az észreveszi, hogy mit akartam ezzel mondani. Fogalmam sincs, hogy Anne vagy Gemma észlelni fogja-e azt, amit mondani akartam, hogy mennyire, de mennyire hálás vagyok nekik azért, amit most éppen tesznek értem. Igyekszem megszólalni, de nagyon nehéz, nehéz lesz a múltamról beszélni és megosztani velük mindent vagy legalábbis egy kis részét annak, amit átéltem az utóbbi hónapban. Tudtam, hogy talán teljesen bugyutának fognak nézni, azért, amit Anne-nek szántam a végére, de teljes mértékben biztos voltam benne, hogy ő egy angyal. Egy angyal emberbőrbe bújva. Egy angyal, aki remek anya és egy remek ember. Már sötét volt a szobában, amikor befejeztem a kis cetli írását, amit összesen hat rövidke mondat díszített. A cetlit az asztalon hagyva indultam meg a fürdő felé, ami a folyosón volt található. Olyan érzés fogott el, amikor kiléptem a sötétségbe burkolózott folyosóra, mintha világ életemben itt éltem volna. Érdekes, nemde? Furcsa, hogy egy napja vagyok itt, vagyis mindössze csak fél, de úgy járok-kelek itt, mintha ide tartoznék. A fürdőbe belépve csapta meg orromat a kókusz édes illata. Az ajtót magam mögött bezárva vettem le magamról a jól megszokott ruháimat, amit még anyámtól kaptam. A zuhany alatt állva engedtem, hogy a meleg vízcseppek minden egyes porcikámat érintve mossák le rólam a mocskot, a rossz emlékeket és mindent, ami mostanság tönkre tett. Jólesően csuktam le a szemeimet, kezemmel a csempének támaszkodva áztattam a testemet. Hajam a hátamra és a mellemre tapadt, szemem még mindig csukva emlékezett vissza a szüleim mosolyára, amit akkor ejtettek felém, amikor megláttak. Boldogsággal töltött el újra látni az arckifejezésüket, hogy boldogok, hogy boldogok vagyunk. Azonban ez a boldogság szerteszéledt, amikor a szemeimet kinyitva tudatosult bennem, hogy hol is vagyok pontosan. Szemeimből szinte azonnal patakszerűen kezdtek el folyni a könnyek egyenletesen a víz sugaraival, majd eltűntek a sötétben, a lefolyó mélyében. Alaposan bekenve testem minden részét öblítettem le róla az illatozó tusfürdőt, majd a vizet elzárva csavartam magam köré a törölközőmet. Szememből még mindig szüntelenül folytak a könnyek, már-már kezdtem hangosabban sírni, félve, hogy felébresztem a ház lakóit. Magamra öltöttem a ruhát, amit Gemma adott, majd szipogva léptem ki a fürdőből és halk léptekkel mentem vissza Harry szobájába. Az ágyon hátradőlve figyeltem a plafont és gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem ki, hogy pont Anne talált rám? Vajon tényleg így hozta a sors, hogy ő találjon meg, és vegyen kezei közé, hogy segítsen kilábalni ebből a rossz időszakból? Már megint azon kaptam magamat, hogy kérdésekkel fárasztom magamat, amikre nem kapok választ. Ez a legrosszabb dolog a világban, a kérdések és a meg nem kapott válaszok. Észre sem vettem, de könnyeim már nem áztatták az arcomat, légzésem is lenyugodott, viszont fáztam. A hajamról leszedtem a vizes törölközőt, ami magába szívta hajamból a nedvet, majd gondosan a székre terítve bújtam be a meleget nyújtó takaró alá. Fejemet a párnára helyeztem, oldalamra feküdtem és szemeimmel csak néztem ki az ablakon, ami rálátást biztosított a csillagos égre.

A nap sugarai csiklandozták az arcomat. Nagyot nyújtózva az ágyon éreztem ínycsiklandozó illatokat, amik az ajtó alatti kis résen kúsztak át. A takarótól megszabadítva a testemet mentem az asztalhoz, majd a kis cetlit elemelve onnan indultam meg az ajtó felé. Közelebb érve hozzá hallottam, hogy lentről férfi hangok hallatszódnak fel, és egy erősebb, mint a többi. Halkan kiosonva az ajtón álltam a lépcső tetején és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog, de nem tudtam mire vélni ezt a nagy hangzavart. Addig addig füleltem,  amíg meg nem hallottam Anne hangját.

- Nagyon megváltoztál kisfiam... - hallgatott el egy percre, majd folytatta. - Nem az vagy, aki régen voltál, de így is szeretlek. Értsd meg, nem tehettem mást. Gemma megértette és beleegyezett. Próbáljuk őt megérteni, aranyos lány. 

- Tényleg? Ezernyi aranyos lány van, aki hajléktalan az utcán! Vagy talán többen foglalták el a szobámat? Nem tudom anya, hogy-hogy képzelted, hogy egy idegent költöztetsz az én magánszférámba. - emelte fel hangját a fiú, mire lábaim elindultak le a lépcsőn. A nappaliba érve szinte minden szempár rám szegeződött. Öt  fiú ácsorgott a nappaliban és Anne-el szemben volt, aki dühös szempárral üdvözölt engem. Harry, gondolom ő Anne fia. Erre akkor jöttem rá, amikor haraggal teli zöld szempárja találkozott az enyémmel, és jellegzetes arcvonása csakugyan olyan, mint Anne-é vagy Gemma-é. Szótlanul vettem rá lábaimat, hogy Anne felé vezessenek, majd kezemet kinyújtva adtam át neki a kis cetlit, amire este próbáltam értelmes dolgokat írni. Szeme a lapra meredt és olvasni kezdett. Láttam, hogy a fiúk mindannyian engem néznek, olykor-olykor Harry szeme a lapra téved, de Anne maga felé fordítva nem engedett arra rálátást. A lap felől felnézve lépet egyet, így ért egészen elém.

- Istenem! - ölelt át szorosan, amit viszonoztam. Meglepett a tettem, meglepett, hogy viszonoztam az ölelését, és melegséggel töltött el, hogy szeretnek. - Ana! - tolt el egy kicsit magától, majd könnyeit letörölve mosolyodott el egy kicsit. - Hadd mutassam be a fiamat, Harry-t. - húzott a fia elé, aki nem tetsző pillantással  mért végig, majd hátat fordítva nekem ült le a kanapéra. Szóval utál. Nem meglepő, szinte csodálkoztam volna, ha karjai közé von.

- Ne is törődj vele, most morci a kicsi baba. - lépett elém egy kék szemű barna hajú, hózenetrógeres fiú, akinek letörölhetetlen mosoly díszelgett az arcán. - Ennek az idiótának vagyok a barátja és a banda társa. Louis Tomlinson a becses nevem, örülök, hogy megismerhettelek kedves... - hallgatott el és érdeklődő pillantást vetett rám. 

- Ana, Ana a neve. - szólalt meg mögülem Anne, aki óvóan tartotta kezét a vállamon. 

- Szia! Niall Horan vagyok. - lépett elém a szöszi fiú, kinek fura akcentusa volt - A banda egyetlen ír tagja. - nevetett fel, majd tovább állt. Hát ezért volt olyan fura. 

- Liam Payne! Örülök, hogy megismerhettelek, Ana! - rázta meg gyengéden a kezemet, majd csatlakozott a többiekhez. Az utolsó fiú döbbent szemmel nézett végig rajtam, mogyoróbarna szeme szinte ámulatba ejtett. Közelebb lépve hozzám csapott meg a cigarettafüst szaga, ami sejtette, hogy az előttem álló sötét hajú fiú bizonyosan dohányzik. 

- Zayn Malik! - mosolyodott el, keze még mindig kezemet érintette. - Szóval... - vakarta meg a tarkóját, kereste a szavait. - Te vagy Harry újdonsült húga? - nevetett fel kínosan, amire akaratlanul is, de mosolyra húzódott a szám. Annyira válaszoltam volna, próbáltam a hangomat visszaszerezni, de még mindig a mély sötét bugyrában volt, anyámékat gyászolva.

- Isten ments, hogy egy ilyen húgom legyen. - ejtette ki hangosan a szavait Harry, mire mindannyian rá szegeztük a tekintetünket. - Még csak nem is beszél! Mi történt? Néma? 

- Harry olyan egy bunkó pöcs vagy! - ütötte vállon Gemma, majd felállva hozzám sétált. - Gyere Ana, menjünk fel, nézünk neked valami ruhát. - küldött felém egy kedves mosolyt, majd a kezemnél fogva húzott az emeletre. A szobájába beérve vettem észre az ágyon pihenő cicát, aki olyan nyugodtan aludt, hogy fel sem riadt az érkezésünkre. Gemma az ágyra leültetve kezdett el kutatni a szekrényébe, majd egy csinos ruhát előkapva nyújtotta felém. Kérdő pillantással figyeltem őt, nem tudtam mire vélni, hogy így ki akar öltöztetni, jó lett volna nekem egy egyszerű póló is, hiszen nem szoktam hozzá az ilyen...gazdagoknak való ruhákhoz. Gemma az ölembe helyezve a ruhát fordult sarkon és hagyta el a szobát, gondolom amiatt, hogy nyugodtan fel tudjam magamra venni. A tükör előtt bámulom magamat és nézem, hogy néhány helyen bizony eléggé bő a ruha. Ez nem Gemma hibája, hiszen hibátlan alakja van, én vagyok túl gebe. Halk kopogtatásra kaptam fel a fejemet, majd az illető, - gondolom tudta, hogy nem fog választ kapni - benyitott. Váratlan meglepetésként ért az ajtón belépő sötét hajú fiú jelenléte, aki maga mögött becsukva az ajtót indult meg felém. 

- Csinos vagy! - ült le mellém az ágyra, várta a válaszomat. - Gondoltam beszélhetnénk... - húzta szét kabátját, kezében megjelent egy jegyzettömb és egy toll. - Nem kell beszéd ahhoz, hogy beszélgethessünk. Ha neked így könnyebb, akkor talán... - nézett rám aggódó tekintettel. Félt, félt, hogy elutasítom az ajánlatát. Tulajdonképen a gesztus, amit most tett, maga volt a megtestesítő öröm. Nem gondoltam volna, hogy pár perc ismeretség után, majd törni fogja magát, hogy a néma, otthontalan lányt megismerje. Egy bólintás volt az, ami a válaszomat adta, így mosolyra húzva a száját nyújtotta felém a kis füzetet és a tollat.