SECOND CHAPTER

Escape

Anastasia Hill

Az, hogy fél hónap alatt szinte egy szabad percem sem volt, jót tett nekem. Gondolom feltevődik bennetek a kérdés, hogy vajon miért, és mi történhetett velem ezalatt az idő alatt? A válasz egyszerű, egész nap iskolában voltam utána meg átadtam magamat a munka kellemesen lágyan ölelő óráinak. Az első napon, amikor újra az osztály létszámát növeltem, mint mindig mindenki átnézett rajtam. Különösebben nem érdekelte őket, hogy hol élek, vagy mit eszek, eszek-e egyáltalán. Elvoltak foglalva a maguk kis gondokkal teli életükkel, ami nem más volt, minthogy a körmük beszakadt vagy apuci nem adott benzinre elég pénzt. Egyetlen ember, aki érdeklődött utánam az John volt, a kávézóból. Rengeteget segített nekem az utóbbi időben, többek között támogatott anyagilag, hogy a szüleimet tisztességesen el tudjam temetni. Persze, amint volt annyi fizetésem szó nélkül visszaadtam neki az utolsó fillérig, hiszen nem szeretem a könnyen jött összegeket, amit csupán szánalomból adnak. Először nem akarta elfogadni, mivel a barátjának tart, de addig-addig erősködtem mígnem eltette. Azonban ezzel a tettemmel csak azt értem el, hogy az így is alig kifizetett rezsit most sehogy sem tudtam kifizetni. Megtanultam éhezni, és étel nélkül élni, ami meg is látszott a kinézetemen. Sosem voltam vastag, de most, szinte csont és bőr vagyok, de nem érdekel, már rég nem érdekel, hogy mi van velem. Sikeres érettségit tudhatok a kezemben, egy sikeresen lezárt évet és egy új életet, amit végre a volt osztálytársaim nélkül kezdhetek el élni. Az utolsó napon sem volt semmi máshogy, mint eddig. Átnéztem rajtuk és ők is rajtam. A ballagásom napján csodálatosan szép napsütéses idő volt, ami valljuk be Londonban igazi kincsnek számít. Ezt annak tudtam be, hogy a szüleim velem vannak, és fényt hoznak az életemben, még így is, hogy nem lehetnek velem. Az érettségit akadály nélkül vettem, számomra könnyű volt, hiszen nem kellett a körmeim festésével vagy éppen a pasizással törődni, ami elvette volna a tanulásról a figyelmemet. A gázt, villanyt már kikapcsolták a lakásban és ehhez még társult az is, hogy anyámék egy szép összegű kölcsönt vettek fel régebben a lakás felújítása miatt. Összegezve a dolgot, mondhatni egyszerű szóval egy hajléktalan lettem. Igaz van egy lakásom, de, hogy meddig azt én sem tudom. Ételre nincs pénzem, csupán a kávézóban szoktam vizet inni, hogy valamivel eltömítsem folytonosan zajongó gyomromat. Ha már a pénznél tartunk nem csak ételre, de semmire sincs még egy árva fontom sem. Kellemetlennek érzem, hogy itt vagyok tizenkilenc évesen, család, pénz és meleg nélkül, csupán azért, mert egy férfi pont a mi lakásunkat szemelte ki, hogy kirabolja. A szüleim annál ragaszkodóbbak voltak, hogy csak simán átadják neki az értékeiket, amik csekély számmal álltak rendelkezésünkre. Szóval itt vagyok én, egy roncs, egy senki, aki már csak a reményben hisz, de inkább a halál vágya erősíti.

A legrosszabb dolog viszont most jött el az életemben, az utolsó reményem, ami kihullt. A kávézó vezetője, bármennyire is szeret engem, kinézetem miatt kötelességének érezte, hogy elbocsátson. Szerinte elriasztom a vendégeket, és ezzel neki több kárt okozok, mint hasznot. Ha belegondolok és a helyébe képzelem magamat, talán, de csak talán én is így cselekednék. Hiszen kinek kellene egy koszos ruhákban járó, lesoványodott korcs? Ugyan már, senkinek! Így elérkezett az a nap is, amikor utoljára lépek be a kávézó ajtaján. A mai nap máshogy indult, rosszul vagyok, rossz a közérzetem és egészségügyileg sem vagyok a toppon. De mit számít ez? Semmit! Az utóbbi időben tulajdonképpen már csodálkozok, hogy mi az istenért vagyok én életben? Hiszen testtömegem szerintem jóval az átlag alá merült, nem adom meg a megfelelő vitaminokat sem neki és minden este szinte halálra fagyok a hideg lakás falai között. Elgondolkodtam már azon, hogy a szüleim tartják bennem a lelket, hogy igenis küzdjek az életemért, mert nekem még van valami dolgom itt. Csak arra nem jöttem még rá, hogy mi dolgom lehetne nekem még a mai világban? A kávézó ajtaján átlépve akad meg tekintetem a mindig mosolygó John-on, de most arcán nem jelent meg a szokásos öröm. Nos, gondolom sejtitek, hogy jóban lettem John-al, aki isten tudja miért, de barátkozni akart velem. Talán szánalomból, erre még mindig nem jöttem rá, de most már nem is fogok.
- Jó reggelt John! - léptem a pult mögé, majd kötényemet a derekamra kötve álltam készen a munkára. Senki sem volt még a kávézóban, amit furcsálltam, mert ilyenkor már csúcsforgalom szokott lenni. 

- Szia, Ana! - jött oda hozzám és szorosan átölelt. Nos, eléggé furcsa pillanat, amit nem tudtam, hogy mire véljek. - Költözz hozzám Ana! Olyan rossz így látni téged. Tudom, hogy erős vagy, de most tedd félre kérlek a makacsságodat és fogadd el az ajánlatomat! 

- Nem lehet John. Ezzel egyedül kell megbirkóznom. Nem szeretem, ha szánalomból és sajnálatból segítenek rajtam. A dolgok ura vagyok, hidd el. Ez csak... - tűrtem hátra a hajamat és a pultnak támaszkodva kerestem a megfelelő szót. Kapaszkodtam a pultba, mivel szédültem, nagyon rosszul voltam, rég nem ettem. - egy pillanatnyi állapot. - indultam el az éppen bejövő vendég felé, hogy lezártnak tekintsem ezt a beszélgetést, de lábaim nem bírták. Testem tollpiheként omlott a padlóra, fejem szinte azonnal érintette a hideg talajt. Reagálni nem tudtam a dolgokra. Akármennyire is akartam megint nem jött ki a számon egy szó sem. Mindent láttam magam körül, kezdve John aggódó tekintetével, a mentősökkel és azt, ahogy a mentőkocsiban szállítanak. Igen, a kórházba hoztak és ott találtam magamat szemben az orvossal, aki közölte velem még egy hónapja, hogy rosszak a leleteim. Szörnyülködve nézett végig rajtam, majd a nyakamat megtapogatva láttam, hogy szája szorgosan, idegesen kiállt segítségért. Egy nővér sietett mellém, majd a vénámat megkeresve szúrta bele az infúziót, ami könnyedén kúszott be a véráramlatomba. Az infúziót követte egy különös folyadék, ami szinte egyből lenyugtatva áramlott szét a testemben. Pillanatokon belül csapott meg az álmosság különös mámora, amely elrepített egy másik világba. Anyámékkal álmodtam, előttem voltak és fejüket rázva néztek rám nemtetszően. Tudom, hogy utáltak ilyennek látni, ahogy magam is.  Nem értik, hogy miért lettem ilyen? Talán ellenzik a cselekedeteimet? Fogalmam sincs, mivel némán álltunk egymással szemben. Egy hatalmas fény volt csupán az, ami elvakította előlem az alakjukat, és hirtelen a friss levegő áramlott be az orromon. Szóval még élek. Szemeim nehéz állapotból váltottak át könnyed állapotba így megkönnyítve a dolgomat. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szememet és pislogva párat jöttem rá, hogy hol is vagyok valójában. Az ágyam mellett állt a múltkori doktor, aki közölte velem a rossz hírt, miszerint is rosszak a leleteim. Torkom száraz volt, vízért könyörgött, azonban, amikor a nyakamhoz nyúltam egy kötés díszelgett rajta.

- Mi...mi történt? - suttogtam szinte, hangom halkan csendült fel. 

- A rossz vérkép egy jel volt Anastasia. A daganatot eltávolítottuk a pajzsmirigyéből. Nagyon aggasztó, hogy nem hallgatott rám, ahogy az is, hogy abnormálisan le van fogyva. 

- Daganat? 

- Igen Anastasia, egy jókora daganat helyezkedett el a pajzsmirigyében, így kénytelenek voltunk eltávolítani. Tud élni eggyel is, de a későbbiekben gyógyszerre lesz szüksége. Nyugodjon meg minden rendben van. Nem varrtuk a sebet, csupán ragasztókkal rögzítettem. A hét vége felé leveszem önről és megnézzük, hogy minden rendben van-e. Addig is viszont bent kell maradnia! - jelentette ki, hangjából hallattszódott a parancsolgatás. Nem akarok itt maradni, el akarok menni. - Anastasia a barátja mindvégig itt volt önnel, de el kellett mennie. Ezt a papírt hagyta itt. - nyújtotta át nekem a dossziét, majd a nővérrel a szobából együtt távoztak. A papírt óvatosan feltépve szedtem ki a tokból, majd alaposan lapozgatni kezdtem. Nagyszerű! Már nincs is hova mennem, a házamat a bank elárverezte, kilakoltattak. A mai naptól kezdve hivatalosan is hajléktalan lettem. El kell innen mennem, nem bírom itt sokáig. Ez a hely frusztráló, utálom a kórházakat. A papírokat arrébb dobva ültem fel az ágyon, majd a szekrény felé igyekezve jöttem rá, hogy John hozott nekem pár cuccot. A táskába betéve a papírjaimat húztam ki magamból óvatosan a tűt, majd a kabátomat magamra téve indultam meg az ablak felé. A földszinten helyezkedett el a szobám, ami lehetővé tette, hogy sebesülések nélkül tudjak az ablakon keresztül távozni. Óvatosan kinyitva azt dobtam ki rajta a táskámat, majd vigyázva a nyakamra másztam le a sövénnyel ellátott földre. A táskámat a hátamra kapva indultam el papucsban a sztráda felé, és reménykedtem, hogy hamarosan magához hív az Isten. Mintha szólnom kellett volna, az ég leszakadt, Londont eső borította, így ázottan kezdtem el az utamat, hogy hova is? Magam sem tudom.