THIRD CHAPTER

She's my guardian angel

Anastasia Hill
Fél órája, vagy egy órája tán, hogy sétálok az útszélen és a mellettem elhaladó kocsik mit sem törődve velem hajtanak bele a pocsolyákba. Fogalmam sincs, hogy direkt csinálják-e vagy csak talán puszta véletlen, hogy mindig a legnagyobb vízzel teli kátyúba rontanak bele, de ez már mit sem javít a helyzetemen. Hozzászoktam ahhoz, hogy fázok, hogy esténként a hideg szobában alszok el úgy, hogy félek, hogy reggel halálra fagyva találnak rám, de ez az érzés, amit most érzek százszor, sőt ezerszer rosszabb annál. A testemre tapadt átázott ruháim, csak jobban késztetik testemet arra, hogy vacogjon és próbáljon némi meleget előállítani. Így utólag visszagondolva nem volt éppen a legjobb ötlet, hogy eljöttem a kórházból a műtét utáni napon, mert gyenge voltam, iszonyat gyenge. Lábamat már alig éreztem, elfáradt és fázott, majd, mintha hallotta volna a gondolataimat összerogyott alattam, így a földre kényszerítve engem. A hűvös, koszos  úton ülve döbbentem rá, hogy, ha most nem halok meg, akkor az isten tényleg kiszúrás képen tart már csak a világon. Ezernyi számban hajtottak el mellettem a kocsik, de egyik sem állt meg. Ugyan miért is állt volna meg? Miattam? Chh, kérlek, nem olyan világban élünk. Már éppen újra próbálkoztam volna a felállással, amikor egy kocsi állt meg közvetlen előttem. Magam sem tudtam, hogy álmodok-e vagy ez a valóság, de, amikor egy kedves, aggódó tekintetű hölgy guggolt le hozzám, tudatosult bennem, hogy nem álmodok. Egy angyal? Talán ő az én őrangyalom? Mosolyogva figyeltem fel rá, hangomat nem találtam. Kezemnél megragadva rántott fel a hideg, koszos földről, majd az anyósülésre sietve velem tessékelt be. Nem éppen ésszerű ötlet beszállni egy idegen kocsijába, de, amint elhelyezkedtem a kényelmes ülésen a meleg minden árnyalata érte a testemet jólesően. A nő idegesen hajtani kezdett, az ablakon kinézve láttam, hogy az esőcseppek versenyt játszanak egymással. Vacogásom nem akart szűnni ezt fogam is hangoztatta. A nő semmit sem szólt, csak idegesen hajtott, mígnem egy Holmes Chapel nevezetű helyre nem értünk. Nem tudom mennyi ideig vacoghattam és nézelődhettem ki az ablakon, de egy ház előtt parkoltunk le, egy gyönyörű szép ház előtt. A kocsiból kiszállva igyekezet az én oldalamhoz, majd kezemet megragadva indult el az ajtó felé. Mindig is ilyen házról álmodtak a szüleim, ilyen környezetben akartak engem tudni. Lehet, hogy ők küldték ezt az angyalt nekem? Ez egy jel lenne, hogy igenis törődni akarnak velem? Már megint jöttek a fejemben a kérdések, amikre sosem kaptam választ. Igaz, hogy magamnak tettem fel, mit is vártam, hogy majd hirtelen valaki elkezdi a válaszokat sorolni? Azért a helyzet sosem ilyen egyszerű, így nem lenne titokzatossága a dolgoknak. Észre sem vettem, de már egy kényelmes kanapén ültem isten tudja hány takaróval magamon. A nő idegesen járkált fel le a szobában, majd egy bögre forró, gőzölgő teát nyomott a kezembe. Egy párnát helyezett el a kanapé végén, majd velem szemben leguggolva mért végig. Szemében láttam a gyötrelmet és...talán az undort? Nem! Teljesen mást sugalltak gyönyörű szép zölden pompázó szemei.
- Mit kerestél az út szélén? - csendült fel lágy hangja. Pillantását nem szakította meg az enyémtől. - Bántott valaki? - tett fel egy újabb kérdést, hangom nem találtam. Talán nem is akartam beszélni, nem volt szükségem a beszédre. A bögrét a földre helyezve tettem fejemet a párnára, testem már kezdett felmelegedni, így a vacogás is elmúlt. A nő felállt, majd a takarót jobban rám terítve simított végig vizes hajamon. A bögrét felemelte és távozott a szobából. Örültem, hogy nem faggatott tovább. Hogy magamra hagyott és, hogy gondoskodott rólam. Szüleim halála óta most éreztem először azt, hogy szeretnek és törődnek velem. Már csak az a kérdés, hogy szánalomból, sajnálatból-e?
- Ki ez anya? - szúrta meg fülemet egy felrikkanó hang, szemhéjaim még mindig nehezen fedték a szememet.
- Gemma! Halkabban még felkelted! - szólt rá suttogva a nő. Szóval családja van. És gondolom Gemma, a lánya. Vajon ezért hozott haza? Mert van gyereke és nem akarta volna ilyen helyzetben látni a lányát? - Ma a nagy bevásárlásból jöttem haza, amikor elkezdett szakadni az eső. Tudod nem meglepő, már megszoktam. Épp az út felénél tarthattam, amikor megláttam őt a földön ülve, ázottan, koszosan. A szívemre hallgattam és megálltam. Felhúztam és hazahoztam. Azóta alszik és olyan nyugodt, de mégis valami miatt nem beszél. Próbáltam kérdezgetni, de nem válaszolt.
- Anya te hazahoztál egy idegent? És mi van, ha pszichopata? Vagy isten ments, egy gyilkos? Lehet csak elszökött otthonról.
- Ha gyilkos lenne szerinted a szakadó esőben sétálna a sztrádán? Amióta hazahoztam figyelem a rádiót és a tévét, de semmi. Félek, hogy árva. Gemma te mit tennél a helyemben? Vagy mit tettél volna? Hagytad volna ott halálra fagyni? Nézz csak rá, lerí róla, hogy talán napok óta nem is evett. Harry szobájában ágyaztam meg neki. Szeretném, ha kedvesen viszonyulnál hozzá. - sóhajtott egy nagyot a nő, hangja még mindig lágy volt.
- Nekem ez akkor sem tetszik anya, de megteszem. Ugye tudod, hogy holnap jönnek a fiúk?! Nem hiszem,  hogy örülni fog, hogy a szobájában...tárolod? - jelentette ki, de inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek. A lány hangja felettébb hasonlított az édesanyjáéhoz, így látatlanban is ugyan olyan kinézetet képzeltem el neki. Szemeim könnyed állapotba váltottak, így óvatosan kinyitva próbáltam felülni, de gyenge voltam. Testem erősen tiltakozott a mozgás ellen, viszont agyam annál inkább mozdulásra akarta késztetni a testemet. Egy apró morgás hagyta el a számat, így kiadva a nemtetszésemet, hogy kiszolgáltatottá váltam. Tekintetemet a lányok felé fordítottam és, ahogy sejtettem a lány kiköpött anyukája volt. Szeme neki is, mint anyjának zölden izzott és kedvesen közeledett felém. Kezét kinyújtva kezdett el beszélni, nevét ismételgette, de egy bólintással viszonoztam a dolgot. Egyszerűen nem értettem magamat, hogy miért nem beszéltem hozzájuk, de jobbnak tartottam, hogy magamban tartsam a dolgokat, amiket ott akarok tudni a helyükön.
- Gemma vagyok, a nő, aki hazahozott az édesanyám, Anne! - ült le mellém a kanapéra, sóhajok száza hagyta el a száját, miközben szemével testemet figyelte. Tekintetében láttam a kérdéseket, amiket magában tett fel csendesen. Tudtam, hogy érdekli, hogy vajon miért vagyok ilyen sovány, vagy miért nézek ki úgy, ahogy. Egy tálcával a kezében jött felém Anne, majd az ölembe letéve érzetem meg a húsleves csábító illatát. A kanálért nyúlva néztem kérdő tekintettel a lányok felé, akik nem értették, hogy miért nem eszek, mire várok.
- Egyél! - simította meg a vállamat Anne, majd Gemmával a konyhába lépkedtek. A kanalat remegő kézzel tettem bele az aranyló levesbe, majd a kanalamon hagyva egy kis lét és húst emeltem a számhoz. Forróság lepte el a számat finom ízekkel megfűszerezve. Nagyot nyelve csúszott le jólesően a torkomon az étel, aminek íze rettentően különleges volt. Még soha életemben nem ettem ilyen finom főztöt. A levest óvatosan kanalazgatva fogyasztottam el, majd a kanapéról felállva lépkedtem a tálcával a kezemben a konyha felé. Az ajtón belépve szegeződött rám minden tekintet.
- Kérsz még? - állt fel Anne a helyéről, kezemből kivette a tálcát és várt a válaszomra, ami csak egy nemet mondó fejrázás volt. Anne a tányért leemelve a műanyag tárgyról helyezte a mosogatóba, majd Gemmára nézve váltottak szemkontaktust.
- Gyere! Megmutatom a szobádat! - pattant fel mosollyal az arcán a lány, majd belém karolva indultunk fel a lépcsőn. A szoba ajtaja előtt megállva nyitott be, amin a "Harry" név szerepelt hatalmas betűkből kitéve. A szobába belépve csapott meg a friss levegő lágyan ölelő illata. Az ajtóval szemben egy ablak volt, tetőtérbe voltunk, ami azt jelentette, hogy szabad utat nyertem, hogy a tetőre juthassak. Hogy miért jó ez nekem? Elmenekülni a gondjaim elől, és csak bámulni a semmiségbe. Egy hatalmas franciaágy uralta a szobát, amivel szemben egy íróasztal várta, hogy használatba vegyék. Néhány könyv volt csupán, ami birtokolta a csodálatos asztalt és néhány fénykép, ami a fiúról, a családjáról volt. Volt még egy kép, amin jelen volt, négy fiúval az oldalán. A szoba baba kék színben úszott, le sem lehetett tagadni, hogy egy fiú szobája. Az ágy melletti oldalon a falnál egy beépített szekrénysor várta, hogy a ruhák sokasága tömje meg őt. Remek kis szoba volt. - Az öcsém szobája. - szakította meg a nézelődésemet Gemma. Tekintetemmel őt figyeltem, ahogy az asztalon lévő fényképeket nézi mosolyogva. Mindig is szerettem volna egy testvért, aki pont ilyen ábrázattal figyeli a képünket, de nem adatott meg. Egyedüli gyerekként kellett felnőnöm. - Egy bandának a tagja. - folytatta tovább, amint ahhoz a képhez ért, amin a fiú mellett négy fiú tartózkodik. Így már érthető. - A fürdőbe tettünk neked törölközőt, ha fürdeni szeretnél, és az ágyra tettem neked ruhát, mondjuk lehet nagyok lesznek rád, de mást nem találtam. - mosolyodott el, majd az ajtó felé lépkedve hagyta el a szobát. Az ágyra leülve néztem körbe, minden centijét alaposan megfigyeltem a szobának, amit most magaménak tudhatok. Nekem ez túl sok, túl sokat tesznek értem és én ezt semmivel sem tudom viszonozni. Az asztalhoz siettem, papírt kerestem. Az egyik fiókot kihúzva leltem rá egy sárga cetlire, majd egy tollat megragadva kezdtem el írni. Hogy mit? Ötletem sem volt, csak a fejemben lévő szavakat írtam le.