FIFTEENTH CHAPTER

Hűha!:) Sziasztok! Először is elnézést a késésért, mostanság nem rendelkezek túl sok idővel. Első közleményem talán az lenne, hogy lezártam a másik blogomat, így most már teljes figyelmemmel és gondolatommal csak ezen vagyok, de így is június végéig bizonytalanul, valószínűleg késésekkel fognak érkezni a részek. Sajnálom, nem tudok most ezzel mit kezdeni, viszont utána kárpótlások lesznek, begyszó!:) Köszöntöm az új feliratkozókat! Remélem nem fogtok csalódni bennem, ahogy abban is reménykedem, hogy tetszeni fog az új rész. :) A másik meg: jobboldalon végre jelen van a Chat, ahol, ha akartok tehettek fel kérdéseket vagy kéréseket, vagy akármit, szóval csak bátran!:) Nem harapok! ;) 

Have a nice day,

W. Susan :*

Twittcam

Anastasia Hill

Az idő akármennyire is tűnt jónak a szél azért átszűrődött vékonyka kabátomon, amire a bőröm szinte azonnal libabőrbe burkolózott. Csendesen sétáltunk egymás mellett John-al és ez kezdett már-már kínos lenni. Nem értettem, hogy miért akarta ezt az egészet, ha egy szót sem szól hozzám, de valljuk be egy kicsit azért nevetségesnek is minősül. Mosolyogva haladtam tovább mellette, kabátomat jobban összehúztam magamon, nem szerettem a hideget, ezt teljes szívemből elmondhatom. Elég volt nekem az a pár hét ott a lakásban fagyoskodva, egyedül a szüleim nélkül. Fogalmam sem volt, hogy hova tartunk, de egyre jobban kezdett ismerőssé válni a környék.
- Ne haragudj rám... - állt meg egy pillanatra, majd maga felé fordított. Kezeim a mellkasán pihentek, amitől egész arcom pírba borult. Nem szoktam hozzá, hogy egy fiúhoz ennyire közel vagyok. Zavaró érzés volt, ami  zavarba ejtett és ezen John jót is kuncogott. Bármennyire is el akarta rejteni előlem a kikívánkozó mosolyát, nem sikerült. - Tudod...- kapott idegesen a tarkójához, egyik kezével a kezemet érintette. Szentséges szűz! Az arcom szinte már ég! Nem veszi észre, hogy mennyire zavarba hoz? Hogy ez nagyon kínos számomra? - nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt az este, de a göndör barátod kicsit beavatott a dolgokba érkezésem után. - hangja meggyötört volt, megbocsájtásra várt, de mégis egy kis mosoly bujkált a szája sarkában. - Gyűlöl. 

- Akkor már nem csak velem van így. - nevettem fel keserűségembe, mert a tény, hogy Harry nyíltan kimutatta felém az érzéseit, fájt. - Nem haragszom John, tudod én sem nagyon emlékszem az esti történésekre.
- Hogy érted, hogy nem csak veled van így? Mit csinált veled? - horkan fel, hangja idegesebben szólt, mint az előbb. Hangosan tört ki belőlem a nevetés, fejemet megráztam és tovább indultam az ismerős úton, ahol anyámék nyugszanak. - Ana, Ana lassíts már! - loholt a nyomomban, a levegőt csak úgy kapkodta. Érdekes, mivel John edzettnek látszik. - Válaszolj a kérdésemre! - ragadt meg a kezemnél fogva, ismételten közel kerültem hozzá, nagyon közel. Leheletét közel éreztem magamhoz és a szájától is csak milliméterek választottak el. Kezeimmel megtámaszkodtam a mellkasán, így lehetőségem volt eltolni magamat. Apró mosoly jelen meg az arcomon, azonban ez a szememig nem jutott el. Féltem? Izgatott voltam? Magam sem tudom, de nagyon érdekes volt nekem ez a szituáció.
- Nem szimpatizál velem, ennyi az egész. Úgy viselkedik velem, mint régen az emberek, viszont az nyugtat, hogy a többiek befogadtak és... talán már nevezhetem őket a barátaimnak. Szeretek velük lenni. - akaratlanul is, de a fiúk kedvességére visszagondolva mosoly húzódott az arcomra.
- Annyira más lettél... Virulsz, és ez örömmel tölt el. Tudod, amikor visszamentem a kórházba, és mondták, hogy elszöktél...én..nem is tudom elmondani, hogy mennyire dühös voltam. Hibásnak éreztem magamat, nem kellett volna odaadnom az orvosodnak azokat a papírokat. És az a hír, hogy valószínűleg meghaltál..., csak jobban letört. Felelőtlen tett volt, amit csináltál!
- Tudom..., de annyira lehetetlennek láttam már a dolgokat. Nem akartam ott maradni, csak egyedül lenni. Sosem voltak barátaim...sosem. A házamat elvették, nem volt hova mennem. Egy hajléktalan vagyok John, semmi több. És most, hogy a fiúkat megismertem, hogy Anne befogadott, szinte minden a feje tetejére állt. Minden annyira más, annyira idegen számomra. Vannak barátaim és szeretnek. Régen semmi sem volt ilyen, utáltak és átnéztek rajtam.
- Ana az isten áldjon meg! Hányszor mondtam neked, hogy hozzám jöhetsz? Hmm? Szívesen gondoskodtam volna rólad, még most is szívesen tenném. Gyönyörű vagy, szeretetéhes, kedves és önzetlen. Olyan lány vagy, aki manapság ritkaság. Miért kell ezt csinálnod? Tudom, hogy eddig nem volt valami fényes az életed, megértem, ha emiatt tartózkodóbb vagy, mint bárki más, de szeretnék segíteni és lezárni ezt a dolgot. Most pedig, gyere, régen láttad a szüleidet. - kezünket összekulcsolva indult tovább és a harag, ami felette uralkodott az előbb, szinte másodpercek alatt eltűnt. A szavai még mindig a fejemben kóvályogtak miközben lábunkat kényelmes tempóban szedtük egymás után. Gondoskodnék rólad. Fejemet felemeltem a kezünk bámulásából és a szüleim sírjával találtam szembe magamat. Csodálatosan néztek ki, friss virágokkal körbevéve. Sejtésem szerint John a hunyó, ő az, aki miatt most így "pompáznak" a szüleim, így is kitűnve a többi sír közül. Szemeimbe könny jelent meg, kezemmel elengedtem John szorítását, és térdre rogytam előttük. Könnyeim már patakszerűen folytak, fejemet lehagyva tartottam. Jó volt újra látni őket, velük lenni és egy kicsit érezni, hogy élek. John kezét éreztem meg a hátamon, ami fel-le mozogva próbált megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Tippelni sem tudok, hogy mennyi ideig ülhettem ott a földön, de egyre csak az tűnt fel nekem, hogy a könnyeim folyása elállt én pedig John mellkasán tartottam a fejemet. Állát a fejemen pihentette meg, kezeit összekulcsolta a hasamnál. Csak szuszogtunk és mellkasunk szinte egyszerre emelkedett meg. - Meg fogsz fázni. - emelte fel kezét a vállamhoz, ahonnan levezette egészen a kézfejemig, majd megismételte párszor ezt a cselekedetét. - Lassan hat óra, mennünk kéne. - utoljára szólt hozzám mielőtt kezemnél fogva felhúzott volna. Lesöpörte rólam a rám ragadt elszáradt növényeket, majd fejemre helyezve az ajkait csókolt bele a hajamba.

Fél órás örömteli sétálás után végre a ház ajtajában állhatunk a szemerkélő eső társaságában. Az idő mindig megtalálja a legjobb pillanatot arra, hogy elrontsa ezeket a csodás perceket. Bármennyire is hihetetlen, de nagyon jól éreztem magamat John-al és még jobban örülök annak, hogy többet nem hozta fel azt az estét, ami mind a kettőnk számára ködös. Egymás kezét fogva meredtünk egymás szemébe, és egyikünk sem tudott egy értelmes szót sem mondani. Csak mosolyogtunk és élveztük azokat a perceket. Mi ez? Mi ez a különös érzés? Szemeit kémleltem, egészen mélyen figyeltem meg minden centiméterét, ami irgalmatlanul csillogott, szüntelenül. Fejemet lehajtottam, pírba borult az arcom már a pillantásával eléri, hogy a vörös minden árnyalata jelenjen meg az arcomon.
- Nekem kellene elszégyellnem magamat, Ana! - emelte fel az államnál fogva a fejemet, csillogó szemei ismételten rátaláltak az enyémre. - Csodálatosan éreztem magamat veled! Ha lenne kedved, akkor... - kezeit felvezette a tarkójára, szemeit lesütötte, amin akaratlanul is, de kuncognom kellett. - megismételhetnénk. - bökte ki végre s a bejárati ajtó zaja törte meg a közöttünk lévő beszélgetést. Harry magas alakja lépett ki a házból egy szőke, karcsú lánnyal az oldalán. A lány szeme vakító kéken izzott, szinte lélegzetelállítóan nézett ki és tisztán látszott rajta, hogy az "Ő" fajtája. Mind a ketten megtorpantak előttünk, Harry szemében megjelent valami, talán a düh? - Harry! - biccentet a fejével semleges hangon a velem szemben álló fiú, mire Harry és a mellette álló szőkeség lábait felemelve indultak meg felénk. Harryék közöttünk elmenve érték el, hogy szétválasszanak minket, mire a szőke lány egy megbocsátást kérő mosolyt villantott rám és ekkor...Ekkor nem várt fordulat következett be. John ajka egyik pillanatról a másikra az enyémre tapadt, kezemet megfogta és a tarkójára helyezte, míg az ő kezei a derekaimon helyezkedtek el. Pufogást hallottam és a kocsi ajtajának hangos csapódását. Döbbenten váltam el John ajkaitól és egy mosolyt küldve felé indultam meg az ajtó irányába. Levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért. Talán az első csók érzése miatt vagy talán azért, mert hirtelen gyorsasággal történt minden. Nem tudtam leplezni a boldogságomat, és ezt a kanapén ülő fiúk is észlelték, mivel értetlen tekintettel figyelték az arcomat és a jelenlegi állapotomat.
- Gyere Csipkerózsika, lassan kezdünk! - ütögette meg maga mellett a helyet Liam, így a cipőt levéve indultam meg feléjük. Liam és Louis közé ültem be, amit később meg is bántam, hiszen Louis oldalról csikizni kezdett, így sosem bírtam nyugton maradni a helyemen.
- Úgy mosolyogsz, mint, akit most csókoltak meg. - lökte meg az oldalamat kicsit Louis, aki választ keresve nézett mélyen, komoly ábrázattal a szemembe. Már ez újabb mosolygásra késztetett, hiszen Louis-ról tudniillik, hogy ritka pillanatok egyike, amikor komoly férfi módjára viselkedik.
- Ez mindent elárul! - nyúlt az arcomhoz óvatosan Liam, aki mosollyal kontrázta a dolgot. Kezeimmel az arcomhoz nyúltam, egy tincset a fülem mögé tűrtem, majd szinte azonnal pírba borult arcomra helyeztem a kezeimet és jólesően hátradőltem a kanapén.  Felesleges volt titkolózni, hiszen Harry mindent látott a szőke lánnyal maga mellet és...lássuk be, hogy az arcom valamiért most mosolygó üzemmódban ragadt azóta. A pillanat, amikor ajkait az enyémre helyezte, olyan lágy volt, féltő és vágyakozó. Sosem gondolkodtam, hogy milyen is lesz az a bizonyos első csók, sőt nem is vártam. Egyik fiúnak sem keltettem fel a figyelmét, így csak annyit tudtam tenni, hogy reménykedtem. Reménykedtem, hogy majd egyszer jön az a bizonyos szőke herceg és teljes szívéből fog szeretni. Viszont rá kellett jönnöm, hogy az élet nem egy boldog véggel záruló mese. Egyáltalán nem. Kegyetlen, de olykor szép. Emberfüggő, hiszen nézzük csak meg a fiúkat. Mindenük megvan szinte, amire szükségük van, kivéve a szabadság.
- Ne várjuk meg Harry-t, kitudja, mikor jön vissza. Mehet kislány?
- Ezt már meg szerettem volna kérdezni, hogy...mit kell itt csinálnom?
- Felelned a kérdésekre, de nem muszáj! - simított végig a vállamon Liam, majd a laptop felé nyúlva indította el a webkamerát, ami miatt láthattam magamat pont középen. - Sziasztok! - dőlt kicsit előre Liam, tekintetével pontosan a kamerába nézet. - Üdvözöllek titeket! Először is szeretnénk nektek bemutatni kedves asszisztensünket, kérlek legyetek vele kedvesek! Másodszor is, amint látjátok, egy tag hiányzik, Harry hamarosan megérkezik és csatlakozik hozzánk. Addig is tegyétek fel a kérdéseket bátran, válaszolunk rájuk! Az első kérdés hozzád szól, Ana! - fordult hátra egy mosollyal az arcán. - A fiúkkal élsz? Nézzétek el, Ana még nem túl tapasztalt a közönséggel kapcsolatban, kell neki egy kis kezdőlöket, de most át is adom neki a terepet. - ült vissza a helyére és Louis-val egyetemben megragadták a kezemet és bátorítóan simogatni kezdték.
- Velük élek. - válaszoltam nyíltan, szemem a monitorra tapadt, amivel egy újabb kérdést fedezett fel nekem szánva. - Milyen a kapcsolatod a fiúkkal? Tényleg együtt vagy Zayn-el? - olvastam fel hangosan a kérdést. - Nagyon szeretem a fiúkat, egytől egyig. Remek barátokra leltem bennük és azt hiszem, hogy nélkülük már máshol lennék. Rettentően kedvesek, aranyosak és törődnek velem. Zayn-el csak baráti kapcsolat van közöttünk, és az is marad. - komoly volt a tekintetem, mert féltem, hogy esetleg Perrie tette fel a kérdést. - Te is megjelensz a holnapi díjátadón? - olvastam fel a kérdést.
- Persze, hogy megjelenik! Egyenesen az én oldalamon! - büszkélkedett Niall, aki éppen befejezte a szendvicse elfogyasztását. Döbbent tekintettel figyeltem mindenkit, magyarázatra várva, hiszen semmilyen átadóról nem szóltak nekem. Azt tudtam, hogy a holnapi napon elfoglalt leszek, hiszen ezt Harry, John és az én tudtomra adta világosan.
- Ó, Ana szerintem ez is neked szól. - zökkentett vissza a való világba Liam, majd a többiek kíváncsiskodó tekintete.
- Már most hiányzol... - olvastam fel hangosan, végére a hangom elhalt, arcomra mosoly ült.
- Megjöttem! - csapódott ki a bejárati ajtó, amin zihálva lépett be Harry. Szemünk egyből megtalálta egymást, viszont most szinte egyenesen tudatta velem, hogy nem kívánatos személy vagyok a társaságában. A fiúktól és a közönségtől is egyaránt bocsánatot kértem és lehajtott fejjel próbáltam elkerülni Harry gyilkos tekintetét. Lábaimat gyorsan szedtem felfele a szobámba, majd az ajtót magam mögött bezárva igyekeztem az ágyamhoz, ahova szinte egyből behuppantam. Csak feküdtem ott a fehér plafont bámulva, gondtalannak éreztem magamat, de egy érzés még mindig nem tisztázódott bennem. Vajon mit érzek Harry iránt? Akármit is csinálok, vagy esetlegesen ő csinál, megjelenik azaz érzés. Az a furcsa érzés, amit még sosem tapasztaltam. A hasam összeszorul, és folyamatosan mosolyognom kell. És teljes szívemből kijelenthetem, hogy a mai napon csalódott voltam, igen, azt hiszem csalódtam benne, mert bebizonyosult, hogy egyáltalán nem lennék megfelelő az igényeinek, ahogy a többiekének sem. Nincs tökéletes hajam, alakom vagy hangom. Ezek mind hiányoznak belőlem, és pont ezért vagyok az, aki, egy átlagos lány egy különlegesnek mondható élettel. Hosszas gondolkodásomat megzavarta egy zizegő hang, ami a táskámból hallattszódott ki. Az ágyon elnyúlva nyújtózkodtam a feketén tündöklő táskáért, majd a telefonomat megragadva oldottam fel. Egy ismeretlen szám jelent meg előttem, de minden aggodalmamat félretéve nyitottam meg.

"Még mindig várom a válaszodat! Nagyon jól éreztem magamat a mai napon. Remélem, találkozunk még. John.  xx"

Nem kellett sokat törnöm a fejemet azon, hogy ki küldhette az SMS-t, viszont azon már sokkal inkább, hogy most mi is van közöttem és John között. Mit érzek iránta? Egyáltalán érzek-e valamit? És ismételten leragadtam itt, a kérdéseknél, amikre még magam sem tudom a választ. Így maradt az örökös kétely, ami még Harry haragjánál is idegesítőbb és rosszabb.