NINETEENTH CHAPTER

Létezik szerencsétlen ember...:) Igen.igen magamra gondolok. Nem is tudom, hogy tegnap vagy tegnapelőtt jelentkezett nálam a fájdalom, de tűrhető volt. Aztán...most már olyan "mindjárt bepisilek annyira fáj" szindrómában vagyok. Az élet úgy érzem rendesen ki akar szúrni velem, és talán sikerül is neki, de kibírom. Még szerencse, hogy jobb kezes vagyok, de a billentyűkhöz bizony két kéz kell. Hm.. szóval alig bírom mozgatni a bal kézfejemet, ínhüvelygyulladásra tippelek, de ugyebár nem vagyok orvos:D Áá, de más nem lehet. Törés gépeléstől nem lehet, vagyis kiesett és csak ez az egy opció él most. Egy szó mint száz...nagyon rossz egy kézzel pötyögni és úgy megírni egy részt, de 4 óra után sikerült!:) YEES! Türelemmel legyetek, kérlek. Esküszöm, amint jobban lesz a kezem hozom a következőt, de ez így nem állapot. :) Akik érettségi alatt mennek kirándulni, azoknak jó szórakozást, élvezzétek ki az együtt töltött perceket, mert higgyétek el, kincset ér!:)  Én már most visszasírom ezeket az idiótákat, akiket az osztálytársaimnak nevezek. Vigyázzatok magatokra!:)

Have a nice day,

W. Susan :*

This is my story.

"Barát, testvér, szerelem? Nem tudom pontosan melyiket is érzem iránta, de az, hogy újra közel engedett magához, újra életet lehelt belém." - Zayn Malik

Anastasia Hill

Könnyáztatta arccal rohantam be a szobámba és semmit sem kívántam, csak azt, hogy bárcsak minden máshogy lenne. Reménykedtem benne, hogy ez csak egy nagyon-nagyon rossz álom, onnantól kezdve, hogy Perrie megfenyegetett, vagy talán, hogy Anne megtalált. Igaz, azóta boldog vagyok és végre élek, de ez az utálat, amit Harry sugároz felém, sok. Éppen ezért történt meg az, hogy az a bizonyos pohár betelt és kijött belőlem mindaz, amit nem akartam velük tudatni. Semmit sem értenének, hogy mi miért történt, hogy miket éltem át, de legfőképp azt nem, hogy milyen is volt az életem régen. Valószínűleg sosem fogják átélni az olyan dolgokat, mint például az éhezés vagy az esténként rád törő fájdalmak és a csökkenthetetlen hideg, amit a ház fűtetlen falai miatt éreztem. Kicsit érezni akartam újra ezeket a fájdalmakat. Fázni akartam, hogy érezzem, hogy élek és talán, hogy egy csöppnyit visszakerüljek a múltba, a fájdalmas időszakba. Az ablak felé vezettek a lépteim, majd se perc alatt kitárva azt, ültem ki egy kicsit az ablakpárkányra. Lábamat lelógattam és élveztem a testemet most megnyugtató hideg levegőt, ami szinte már-már marta a bőröm minden szabad centiméterét. Szemeimet csukott állapotban tartottam, miközben orromon mély lélegzeteket vettem. Mosoly kúszott arcomra, amikor anyám arca jelent meg előttem. Hiányzik, és ezt teljes szívemből mondhatom csak. Hiányzik, ahogyan Anne is és... akármennyire is nehéz kimondani, de a régi életem. Most is egy senki vagyok, még mindig egy láthatatlan ember, csupán annyi változott, hogy vannak, akik észrevesznek és törődnek velem. És az, hogy valamiért Harry ki tudja belőlem azt hozni, aki egyáltalán nem én vagyok, különös és egyben aggasztó. Furcsa érzések kavarognak bennem, amikor a közelségében vagyok, és tényleg rettentően felbőszít, ha olyan módon bánik velem, amit szerintem semmivel nem vívtam ki nála. Elgondolkodtam már azon, hogy talán-talán ezt már csak jókedvéből csinálja, csupán a bosszú miatt. Értem én, hogy mérges rám, talán én is az lennék, ha valaki "elvenné" tőlem a barátaimat, de gondolkodjon már egy kicsit reálisan. Én nem vettem el senkijét sem. Ugyan úgy ott vannak neki Louisék, csak ő annyira vak és makacs, hogy nem veszi észre azokat a jeleket, amivel tudatják vele, hogy igenis szeretik őt. 

- Ana...itt vagy? - rántott vissza a valóságba egy hang, ami az ajtó felől csendült fel. Lábaimat átemeltem, így az ablakból lehuppanva csuktam be, és lépkedtem az ágyam irányába. Liam aggódó tekintettel állt az ajtóban, engedélyre várva, hogy bejöhet-e hozzám. Szám egy apró mosoly elejéig kerekedett fel, de az emlékek miatt, amiken nem régen estem át szinte villámcsapásként vágtak fejbe. Harry tekintete és az a hirtelen dühkitörése arra késztetett, hogy ismételten sírjak. Fogalmam sincs mi ez...ez az egész közöttünk, de szeretném megfejteni. Adtam időt neki, és maradtam az, aki voltam, de ennek ellenére ő nem változott. Csak rosszabb lett, ha lehet így mondani. Kezdem feladni azt, hogy megtörjem őt és megértsem, mert így... lássuk be nem sokra megyek vele. 

- Gyere Liam! - ültem le az ágyamra, majd egészen az ágy háttámlájáig kúsztam fel. Liam egy mosollyal az arcán közeledett felém, közvetlen mellém ült le.

- Hoztam csokit. Boldogsághormon. - helyezett el az ágyamon öt táblás csokoládét, amitől a számban már össze is futott a nyál, de még sem voltam képes utána nyúlni. Nincs olyan nagy mennyiségű csokoládé a földön, ami most engem felvidíthatna. Csupán egyetlen szó kéne, tőle, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem kapnám meg. 

- Köszönöm Liam, ez nagyon kedves. - pizsamám ujját az arcomhoz emeltem, a kiszökkenő könnycseppeket felitattam vele. - Ne haragudjatok, hogy az előbb én... - hangom elhalt, nem tudtam mit mondhatnék. Talán azt, hogy kiabáltam? Vagy talán kiakadtam? 

- Mi már réges régen megtettük volna ezt a helyedben, Ana! Harry... - homlokát ráncok borították el, kezével a tarkóját érintette - Harry-t egyikünk sem érti. Azt hittük, hogy leállt ezzel a helytelen viselkedéssel, mert amióta Paul kicsit rendbe tette a fejét, visszafogta magát. De a mai cselekedete azt hiszem megbocsáthatatlan. Jó lenne tudni, hogy mi folyik abban az iszonyatosan bonyolult fejében. Nem eszel csokit? - tekintetét most az érintetlen csokoládékra szegezte, majd egyet megragadva töltötte be a szobát a csokoládés papír zörgő hangja, ami arra adott választ, hogy ténylegesen is csokit eszünk. Liam gondosan széttördelte, majd felém nyújtva várta, hogy vegyek belőle. Megadtam magamat. Egy kockák az ujjaim közé fogtam és a számba helyeztem. Nem rágtam össze, csak élveztem, ahogy a mámorító kis kocka szétolvad a számban. 

- Hol van most? 

- Elment. Gondolom, a szokásosat csinálja, amit ilyenkor szokott. Leissza magát a sárga földig, majd, amikor Paul erről tudomást szerez az aktuális hírlapból jól letolja a fejét. - vállat vont és ő is, ahogy én is egy újabb kockát kezdtünk el majszolni. - Hiányzol Zayn-nek. Miért kerülöd őt? - teljes figyelmét nekem szentelte, hangja komollyá vált és azt hiszem, próbált egy kicsit megfejteni és közelebb kerülni hozzám. Liam volt a fiúk közül az, aki szinte mindenkinek, akinek baja volt, vagy csupán segítségre volt szüksége azonnal segített vagy, ha nem is tudott, de legalább próbálkozott..
- Nem kerülöm.
- Magadnak hazudhatsz, de nekünk nem, vagyis nekem. - kezével végigsimított a karomon, arcát egy halovány mosoly borította el. - Annyira más lett amióta hanyagolod, szinte nem is önmaga. Ana akármi is az oka annak, hogy most a fejedbe vetted ezt a butaságot, hogy hanyagolod azt a személyt, aki közülünk, állítom, hogy a legjobban szeret, felejtsd el! Zayn-nek szüksége van rád, és neked is rá. Tudom, hogy így van, hiszen látom mind a kettőtökön, hogy fájdalommal vagytok teli már akkor, amikor csak szimplán egymásra néztek. Veled szeretne lenni, főleg most, de... jobbnak látta, hogy most nem ő jön be, mert félt, hogy elutasítottad volna. Szerintem jót tenne neki, ha meglátogatnád őt és egy kicsit vele lennél. - az ágytól elrugaszkodva állt immáron. Egy puszit hintett a fejemre, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is távozott. Jólesett, hogy itt volt és szinte ez arra késztetett, hogy elfelejtsem Harry-vel való vitámat.

Egész nap a szobámban gubbasztottam és a Liam által hozott csokikat tömködtem magamban reménykedve abban, hogy talán valamennyire sikerül egy kis lelket önteniük belém, de nem így lett. Egyre jobban és jobban ástam bele magamat mélyebben a témában, és őszintén az sem hagyott nyugodni, hogy Harry azóta nem tért vissza a körükbe. A nap további részét hasztalanul töltöttem el, aludtam, olvastam és a Niall által felhozott főtt ételt próbáltam piszkálgatás nélkül elfogyasztani. Persze Niall addig nem mozdult el mellőlem, ameddig meg nem ettem mindent az utolsó morzsaszemig, szerinte erre szükség van, mivel, ha nem ellenőrizne, akkor nem enném meg. Badarság. Zayn...Zayn, Zayn...azóta sem jutottam vele semmire, pedig egyik felem igazán át szeretne hozzá menni, míg a másik vészjóslóan veregeti a csengőt a fejembe, hogy "Ne tedd!". Így hozza meg az ember a megfelelő döntést. Amíg ezekkel emésztettem és terheltem magamat volt egy megnyugtató órám is, amikor is John próbált valamennyire jobb kedvre deríteni telefonon keresztül. Elmesélte a napját, hogy mennyire fárasztó is a munkája, és volt, amikor sírtam a nevetéstől és volt olyan is, amikor örömkönnyek csorogtak le az arcomon a fiú szavai miatt. Szóval...a mai nap összegezve...összegezve? Hah, kérlek... volt minden a mai napon... Veszekedés, kifakadás, öröm, sírás, és rengeteg mennyiségű gondolkodás. És ennek a bonyolult keverékeként ülök én itt, tudatlanul és boldogtalanul. Talán egy forró zuhany segíteni fog. Villant fel fejem fölött az a bizonyos villanykörte, így lábaimat a mai nap talán másodjára járásra bírva indultam el a hálóruhámmal a fürdő felé. Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, ruháimat a szennyes tartóra helyeztem el és ezek után láttam csak neki testem megszabadításának, amit a ruhák rejtettek el. Lassú tempóban hullottak le rólam, bőrömet cirógatva, majd mindent magam után hagyva léptem be a zuhanykabinba, ahol a meleg vizet kezdtem el testemre folyatni. A meleg víz megnyugtatóan folyt végig testem minden egyes peremén, szememet csukott állapotban tartottam és mindent kizártam. Az egész napot, Zayn-t, Harry-t, mindenkit, vagyis csak szerettem volna. Nem tudom őket kizárni, hiszen a nap minden percében találkozok velük, velük élek és lehetetlen őket kerülni. Zayn-t már próbálom eltolni magamtól, de nem megy. Vágyom rá, vágyom a társaságára és azokra a percekre, amikor még minden rendben volt. Mosoly jelenik meg az arcomon csupán már attól az emléktől, hogy egy jegyzettömbbel próbált velem beszélni, és ő volt az első olyan személy, aki tényleg megváltoztatott és valamennyire rendbe tett lelkileg. Ki akarom zárni őt az életemből? Suttogtam magam elé a kérdést a fehér csempének, amiben most kissé láttam testem árnyékát. Nem! Vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül, hiszen szükségem van rá. Kezembe vettem a kókuszos illatú tusfürdőmet, majd tenyerembe nyomva egy kicsit kezdtem el testemet ellepni vele. A habot lemostam a tisztának, illatosnak titulált testemről, majd a vizet elzárva léptem ki a párával borított fürdőbe. A tükör elé lépve vettem ki a kis tartóból a fogkefémet, majd arra egy kis fogkrémet nyomva kezdtem el mosni a fogamat. Amíg mindezt csináltam tekintetem nem szakadt el a tükörképemtől. Megváltoztam. Láthatóan híztam és arcom már nem olyan sápadt, pírban úszik. Minden megváltozott azóta, amióta Anne megtalált és mit sem törődve azzal, hogy ki vagyok hazavitt. A percek csak teltek, már mindennel kész voltam. Fogmosás, pipa, ahogy a törölközés és a felöltözés is. Mégis valami miatt nem merek kimenni a fürdőszobából, pedig sejtésem szerint már elég régóta tartózkodhatok itt. Még szerencse, hogy lent is van egy fürdő, amit a fiúk kedvük szerint vehetnek használatba, ha a felső emeleti esetleg foglalt. De nem maradhatok itt örökre, így bátorságot véve magamon vettem egy mély levegőt és a kilincs után nyúltam. A folyosóra kiérve már egy pisszegést sem lehetett hallani, ami arra adott nekem bizonyosságot, hogy a fiúk valószínű már nyugovóra tértek, figyelemmel léve a holnapi hosszú utazásunkra. Még sem bírtam ezzel törődni, meg kellett néznem, hogy Ő alszik-e már vajon. Lábujjhegyen közlekedtem egészen addig, amíg el nem értem az ajtójához. Az ajtó alatti kis résen fény szűrődött ki, így kicsit megnyugodtam, hogy nem fogom felébreszteni. Kezemet felemeltem és ökölbe szorítva kopogtattam meg gyengén az ajtaját. Egy halk Gyere és sóhaj után helyeztem el kezemet a kilincsen, amit lenyomva tártam ki magam előtt az ajtót, amit a szobába belépve rögtön be is csuktam. Sietős léptekkel haladtam az ágya felé, ahol ő feküdt. Egész testével a fal felé volt fordulva, így nem látott. Most vagy soha, Ana! Bátorítottam magamat belülről, csak könnyebb így elindulni. Óvatosan nehezedtem rá az ágyra, kezemet a kezére helyeztem, amire összerezzent, felismert. Lassan fordult felém, szeme karikás volt és...olyan meggyötörtnek, letörtnek látszott. Ajkán most nem volt jelen az a mosoly, amivel mindig fogadott, de megdöbbent volt, megdöbbent, hogy itt lát. Hirtelenjében ült fel és rántott magához, még fel sem fogtam, hogy újra az arcomat temetem bele a vállába és szívom be jól megszokott finom illatát. Szorosan húzott magához, szinte már levegőt sem kaptam, de nem érdekelt. Örültem, hogy újra vele lehetek és élvezhetem a közelségét anélkül, hogy érdekelne egy kicsit is Perrie. Percekig voltunk egymás karjába úgy, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz, de nekünk ennyi elég volt. A múltam miatt ő már tudta, hogy mit mivel akarok kifejezni és, hogy azzal mit is akarok vele közölni, de tudtam, hogy ez nem maradhat így örökre. Ő volt az, akinek először megnyíltam  akinek először mesélni kezdtem, hogy mi is történt velem, miért vagyok olyan amilyen. Ezért...be kell fejezni a történetemet, amit elkezdtem neki még, amikor Anne házában voltunk.
- Először a gázt kapcsolták le és utána sorjában mindent. Arra sem volt pénzem, hogy anyuékat eltemessem, így John-tól kértem kölcsön, akármennyire is kínosnak éreztem muszáj voltam megtenni. Dolgoztam, minden nap tisztességesen dolgoztam és próbáltam fizetni a rezsit, de mivel volt egy kis félretett pénzem, abból visszafizettem John-nak a tartozást. Hiába próbált lebeszélni, nem tudott, hiszen nem szeretem, ha valaki megszán. Utálom. De ennek következtében elfogyott minden pénzem. Se gáz, se víz se villany, se semmi. Ahogy az idő egyre jobban romlott, annál inkább fáztam. Semmi nem volt, amivel meleget tudtam volna csinálni vagy éppen fürdeni. Próbáltam minél jobban kinézni, de, hogy is tudna egy lány makulátlan külsővel rendelkezni, ha még ételre sincs pénze? Egyre soványabb lettem és egyre betegebb és pont ezért rúgott ki a főnököm. Egy eladónak kötelessége, hogy életvidám legyen, anélkül én egy semmi voltam ott, csak hátráltattam a boltot. Az utolsó munkanapomat töltöttem ott, amikor rosszul lettem. Kórházba vittek és már csak a műtét után tértem magamhoz. Daganatom volt és minden olyan sötét volt. Meg is halhattam volna, de nem... bármennyire is akartam életben maradtam és ez dühített. Nagyon dühített. John mindvégig mellettem volt, de ő sem maradhatott ott éjjel-nappal, viszont a bank egy értesítést küldött miszerint anyámék felvett kölcsönét mivel nem tudtam fizetni ezért cserében a házat vették el tőlem. Itt már összeomlottam és reménytelennek láttam mindent. Szó szerint hivatalosan is hajléktalan lettem. Tizenkilenc évesen mit csinálhatna ilyenkor egy lány? Főleg úgy, amilyen voltam? A remény már meghalt, régen meghalt annak ellenére is, hogy pár napig bent kellett volna maradnom a kórházban és élvezni azt, hogy kapok ételt és meleg helyen vagyok. De elszöktem, nem is tudom miért. Talán minél előbb el akartam szakadni a csábító világtól, aminek napok után vége lett volna. Minden ellenem fordult az időjárás is... Amint elindultam az út szélén az eső cseppjei kezdték el beborítani a testemet, ami a hideg érzéstől remegni kezdett. Órákig sétálhattam így, ázottan, betegen, de senkit sem érdekeltem. Lábaim feladták a szolgálatot és a földre rogytam, csak arra vártam, hogy meghaljak, végre anyuékkal legyek, mert lássuk be, ha eddig nem álltak meg akkor ezután miért? Folyton ez a kérdés járkált  a fejemben, ám ekkor nem várt dolog történt. Angyalként jelent meg előttem és felállított. Egy vad idegent ültetett be a kocsijába és vitt haza, annak ellenére, hogy semmit sem tudott róla. Azóta érzem, hogy újra élek és szeretnek, meg persze azóta, amióta ti megjelentetek az életemben. El sem hiszed mennyire furcsa volt a közeledésed, hogy beszélgetni akartál velem és próbáltál megfejteni. Annyira idegen volt minden érzés, szeretet, barátok és egy család, aki a szárnyai alá vett engem. Hát...ez lenne az én történetem. - nyeltem egy nagyot, miközben arcomat még jobban fúrtam bele a mellkasába.
- Ana... ez...erre nincsenek szavak. Tudtam, hogy nem volt zökkenőmentes a múltad, de nem gondoltam volna, hogy ennyire...rossz volt. Sajnálom, hogy nem találtunk rád előbb, hogy nem tudhattalak előbb magam mellett. - csókolt bele a hajamba, hangja néha-néha meg-megállt - Köszönöm, hogy elmondtad.
- Ha már annyit küszködtél velem... - kuncogtam - Hiányoztál.
- Jaj, Ana! Te is nekem..., amióta kerülsz...szinte nem is élek. Csak vagyok a világban és csinálom, amit mondanak. - egy hirtelen mozdulattal oldalra döntött minket, így történt meg, hogy mellette feküdtem, szemeimmel az övét figyeltem. Visszatért az a Zayn, akit mindenki szeret. Akinek már a szeme is mosolyog és nem csak a szájára erőltet valamilyen féle hamiskás mosolyt. - Aludj ma velem, kérlek!
- Nem is tudom Zayn...Perrie... - kezdtem volna bele, de félbeszakított. Tekintete most dühösen meredt bele az enyémbe, homlokát összeráncolta.
- Nem lesz semmi baj! Ígérem! - rántotta egyik kezét a szívéhez, majd ráhelyezve tartotta és válaszra várt - Kérlek!
- Rendben... - szememet forgatva fordultam meg, hogy háttal legyek neki. Zayn kezével átölelt és közelebb húzott magához, majd egy csókot hintve a fejemre ringattuk magunkat álomba.

Zaj, hangos ricsaj és csodálkozom, hogy Zayn még mindig nyugodtan szuszog itt mellettem. Már vagy öt teljes perce hallgatom, hogy valaki zajt csap odakint és kissé aggasztó, mert nem hagy nyugodni a dolog. Éppen ezért döntök úgy, hogy a dolog végére járok. A takaróval fedett testemmel most kibújtam alóla és Zayn óvóan ölelő kezét lassú mozdulatokkal fejtettem le magamról. Lábujjhegyen indultam meg az ajtó felé, kezemet a kilincsre helyezve nyomtam le, ami egy kattanással jelezte, hogy távozni kívánkozok a szobából. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam tovább, le a lépcsőn, majd megpillantottam Őt az ajtónak dőlve. Nem nézett ki jól, tekintete homályos volt, ami tudatta azt a dolgot, hogy ivott, nem is keveset. Alig állt a lábán és annak ellenére, amit csinált megsajnáltam. Sietős léptekkel rohantam oda a fiú elé, aki lassacskán már a földön feküdt, mert lábai nem bírták el a súlyát. Egyik kezét átvezettem a vállamon, hogy egy kicsit ezzel is támogassam őt, ő pedig egyenesen a fürdő felé igyekezett velem. Lábai bizonytalanul szelték ezt a kis távot, néha-néha ki is fordult neki. A fürdőbe beérve felkapcsoltam a villanyt és vártam. Mosollyal az arcán állt velem szemben, tekintete engem kémlelt egy pillanatra sem nézett el rólam.
- Újra akarom érezni... - lépett közelebb, egyik ujját végigsimította az alsó ajkamon.
- Tessék? - homlokomat ráncolva figyeltem őt továbbra is, fogalmam sincs, miről beszél. Talán összetéveszt valakivel. Ám, válasz helyett csak egy nyögést kaptam, térdével a padlót támasztotta, míg fejével a WC felett hajolt. Térdre rogytam és mellé csúsztam. Egyik kezemmel az övét szorítottam, de félő volt, hogy inkább ő töri el a kezemet, mint én az övét. Másik kezemet a hátára csúsztattam fel, ahol most fel és le járkált megnyugtatás képen. Percekig ürítette magát, míg minden kijött belőle, de teste még remegett a megrázkódtatástól. Felnyúltam a mosdó szélén lévő pohárhoz, felé nyújtottam és nagyokat kortyolva itta ki a pohár tartalmát. Feltápászkodtam egy kicsit és lehúztam a WC-t, hogy így is felejtsük az emlékeket és Harry tettét. Szemei abnormálisan csillogtak, látszott rajta, hogy nincs jó passzban. Csak ült és figyelt, semmit sem csinált. Mintha gondolkodott volna. Egyedül nem fogom tudni őt felvinni a lépcsőn. Csapott fejbe egy gondolat, amire valamilyen megoldást még kell találnom. - Maradj itt! - a mosdóba kapaszkodva álltam fel a hideg kőről és sietős tempóban vonszoltam a lábamat egészen Louis szobájáig. Halkan bekopogtam, de értelme nem volt, hiszen már biztosan régóta alszik. Óvatosan az ágya felé lépkedtem, majd a vállánál megragadva kezdtem el rázogatni, gyengén. - Louis, Louis! - szólongattam, hátha erre jobban felébred. A fiú percek elteltével nyitotta ki csak kéken izzó szemeit, ami alatt most kis sötét karikák voltak észrevehetőek.
- Ana - ült fel, szemét megdörzsölte - Valami baj van?
- Harry hazajött...és nem tudom felhozni a lépcsőn. Segítened kéne!
- Hol van? - ült fel egy ásítás kíséretében.
- A lenti fürdőben. - álltam fel, lábaim útnak eredtek. Louis álmos tekintettel jött mellettem, csöndben volt és nem volt olyan aktív, mint nappal szokott.
- Menj aludni Ana! Őt majd én elintézem, ne aggódj. - bökött a lépcső fele fejével, majd tovább indult. Megvártam, míg leér a lépcsőn csak azután nyitottam be ismételten Zayn szobájába. A fiú még mindig ugyan abban a pózban feküdt, mint amikor itt hagytam  így olyan óvatosan, ahogy csak tudtam visszabújtam mellé és próbáltam kizárni a dolgokat és arra gondolni, hogy ennél már csak jobb lehet minden.