TWENTY - FIFTH CHAPTER

Ezt teszi, ha az ember nem tud éjszaka aludni. Remélem tetszeni fog és kicsit felcsigáztalak titeket. Két hét múlva ilyenkor - vagy három - új rész. Addig is jó szórakozást nektek és jó osztálykirándulást!:)) :*

Have a nice day,

Susan :*

Alone in the house

"Kezdett minden kicsúszni a kezeim közül, és úgy éreztem szépen sorjában vesztem el azokat, akiket a barátaimnak hívok..." - Anastasia Hill

Anastasia Hill

Jólesően nyújtózkodtam az ágyamban, amit hosszas ideig kiélveztem. A vacsora után rögtön hazafele vettük az irányt, hozzá tenném mesébe illő pillanat volt, ugyanis Harry egy csókkal köszönt el tőlem a szobám ajtaja előtt. Rendkívül különös érzés fogott el, szinte kislányként huppantam bele az ágyamba mit sem törődve azzal, hogy a többiek bizonyára már régóta az igazak álmát alusszák. Nem volt mit tenni, kiélveztem a boldogság minden cseppjét, amit most hatalmas mennyiségben nyújtott számomra az élet. Viszont...nem tudhatok magam mögött egy nyugodt éjszakát, hiszen egész éjszaka Zayn tekintete lebegett előttem még álmomban is. Rettentően letört volt, néha villámokat is tudott volna szórni olykor-olykor mintha sírt volna amiatt, hogy Harry-vel lát együtt. Tudom, hogy Harry hibázott...rettentően nagyot, de mindenkinek kell adni egy második esélyt, hogy bizonyíthasson. Tudom, hogy Harry-nek nem volt könnyű, amikor a szüleivel látott vagy csupán az, hogy azt gondolta a barátait elvettem tőle, de megváltozott, láthatóan más lett, teljesen más. Érzem, hogy valami különös kötelék van közöttünk, hogy vonzzuk egymást és a múlt...az a sötét múlt már mögöttünk van. Ezekkel a gondolatokkal kellett kikászálódnom az ágyból, ugyanis gyomrom már egy kisebb hadsereget indított ellenem, éhes volt. A mamuszomba bebújva, szememet dörzsölve léptem ki a szobámból, majd egyenesen a lépcsőig csoszogtam, ahol lassú, óvatos léptekkel lépkedtem egyik lépcsőfokról a másikra. Reggelente nehéz úgy lemenni egy lépcsőn, hogy ne bukj orra, főleg úgy, ha nálad ez tehetségnek számít. A nappaliba leérve csupán egyetlen egy tagot találtam, aki komoly ábrázattal meredt a maga előtti TV-re. Mosolyra húztam a számat, de ő egyáltalán nem figyelt felém. Rosszul eset...Nagyon rosszul esett, hogy így viselkedik velem, hogy átnéz rajtam, hiszen tudja, hogy nekem ez tőle...meglepő viselkedés. Pont ő csinálja ezt velem, aki tudja, hogy ez nekem mennyire rosszul esik. Mindent tud rólam, minden egyes kis részletét ismeri az életemnek és ennek ellenére semmibe vesz. Köszönjük Malik! - vágtam csípőre a kezemet képzeletben, azonban ezt a valóságban már nem mertem kimondani. Mit sem sejtve indultam tovább a konyhába, ahol egy tányért elővéve öntöttem bele tejet és a kedvenc gyümölcsös müzlimet, amiben egy kanalat elhelyezvén tértem vissza morcos cimborámhoz. Közvetlen mellette helyeztem el a fenekemet, tekintetével még mindig a tévét bámulta. 

- Többiek? - törtem meg a kínos csendet, majd egy kanál müzlit emeltem a számhoz. Zayn semmit sem mondott csupán fejével az ajtó felé bökött. - Vásárolnak? - tettem fel egy újabb kérdést, de ezután a tányéromat már az asztalra helyeztem el, ugyanis ilyen körülmények között nem vagyok képes nyugodtan enni. Zayn csak a vállát rándította meg, még mindig nem beszélt velem, ami kezdett kissé dühíteni. Egy sóhaj hagyta el a számat, testemmel felé fordultam. - Gyerekes vagy. - szaladt ki a számon az első mondat, amit a fejemben gondoltam. Zayn dühös tekintettel illetett meg, szinte megölt vele, de álltam a sarat, ennyivel nem képes megfélemlíteni. 

- Ugyan kérlek... - háborodott fel, tényleg dühös. - Kettőnk közül szerintem nem én vagyok a gyerekes. - köpte felém a szavait, amik meglepően kúsztak be a hallójáratomba.

- Bocsánat..szerintem rosszul hallottam, amit mondtál. - kuncogtam fel. - Nem tudom, ki nem beszél a másikkal. Nem tudom, ki néz át a másikon ok nélkül. - hangom egyre erősebb, hallhatóbb volt, ami meglepte őt is, ahogy engem is. 

- Ó! - nevetett fel jóízűen, miközben ezt az egyszerű szócskát kiejtette a száján. - Ok nélkül? Ana te tudod, hogy mit csinálsz? Egy olyan ágyába másztál be, aki utált téged. Átnézek rajtad? Jogosan... Nem veszed észre azt, hogy mennyire fáj, ahogy viselkedsz? Egy olyan fiúval vagy együtt, aki mindvégig helytelenül viselkedett veled, szerinted ez normális? Mert szerintem kibaszottul nem! - mélyen a szemembe nézett miközben szavait érthetően ejtette ki, a szívembe tiport.

- Bántasz Zayn. - hangom halkan csendült fel, tekintete nem lágyult.

- Te bántasz Ana. El sem tudod képzelni mennyire. Figyelj...megértem, hogy Harry-vel most minden... - szava elhalkult, egy ideig hezitált, de folytatta. - okés, de ez nem lesz mindig így. Ismerem őt és napok vagy talán hónapok múlva össze leszel törve. Én csak figyelmeztetlek. Isten óvjon attól, hogy beleszóljak a kapcsolatotokba. - erőltetetten felnevetett, amire akaratlanul is, de összehúztam a szemöldökömet. - Csak engem hagyj békén! Ennyit kérek! - szavai komolyak voltak, megfontoltak, de a szívemet apró darabokra hasították fel. 

- Z-Zayn... - dadogtam még mindig meglepetten, nem hittem a fülemnek. 

- Csak hagyj! - állt fel a kanapéról, majd a lépcsőn felsietve hagyott magamra az üres, hatalmas nappaliban. És a szívem szinte azonnal összeszorult a fájdalomtól vagy talán az űrtől, amit Zayn távozása okozott. Tudtam, hogy ez egy olyan ígéret lesz, amit betart, betart, mert tudja, ha a közelembe marad, akkor azzal magának fog ártani, nem képes elviselni azt a látványt, amit én és Harry nyújtunk. Egyszerűen nem értettem őt...igaza volt, de nem másztam be Harry ágyába. Komolyan azt hiszi, hogy én és Harry már...? Istenem...ennyire lealacsonyít? Szavait ízlelgetve és így ismételgetve értem el magamban, hogy teljesen szétmarcangoltak az érzések belülről. Nem tudtam mi lenne a helyes, mit kéne tennem, de kicsit frusztrál a dolog, hogy egy házban kell élnem egy olyan személlyel - akiért mellesleg mindenre képes lennék -, aki utál, vagy legalábbis próbálja azt mutatni. Egész délután mozdulatlanul ültem a kanapén, senkihez sem szóltam, Zayn szavai jártak folyton az eszembe, ami rávilágított arra, hogy részben igaza van. Harry tényleg nem bánt velem rendesen, ellenben vele, de... ezt a kis hibát próbáljuk elfelejteni és kiküszöbölni, amiért Harry igen is tesz már csak azzal, hogy türelmesen vár. Azonban...az, hogy Zayn a kanapén ülve csupán egy másodpercre sem nézett rám, eléggé feltűnő volt, nem csak nekem, hanem a többieknek is. Érződött, hogy feszültség van a levegőben és hiába kérdezték a többiek, hogy mi történt, amíg ők távol voltak, sem tőlem sem Zayn-től nem kaptak választ. És az, hogy észrevehetően kerültem most Harry-t is, kissé rossz érzéssel töltött el, ugyanis senkivel sem akartam így viselkedni.
- Szia, szépség! - huppant le mellém vigyorogva Harry, aki egy csókot szeretett volna nyomni ajkamra, de nem engedtem, elrántottam a fejemet, amit a többiek is megdöbbent tekintettel néztek. Zayn még mindig nem figyelt ránk, csupán a tévét bámulta szüntelenül, pedig tudniillik, hogy nem rajong a nyálas, agyleszívó sorozatokért, most mégis azoknak a társaságát kereste. - Mi a baj? - szeméből sütött az aggodalom, hangja halk volt, szinte csak suttogott. - És nehogy azt mondd, hogy semmi, mert istenemre Ana, hogy nem állok jót magamért! - hangja fenyegetően kúszott be a hallójáratomba és most először azt éreztem, hogy félek tőle. Összerezzentem és szemeim tágabbra nyíltak, amit ő is észrevett, arcomon végigsimított. - Nem bántanálak, tudod jól, de így, hogy nem árulsz el semmit nem tudok segíteni.
- Csak... ne haragudj Harry nekem ez túlságosan is gyors. Adj egy kis időt! - pattantam fel hirtelen a helyemről, meg sem vártam a válaszát, sietős tempóban lépkedtem fel a lépcsőn, de egy pillanatra a tetejénél megtorpantam mielőtt bezárkóztam volna a szobámba.
- Mit...műveltél...vele? - hallottam meg Harry dühös hangját és sejtésem szerint Zayn-nek szánta ezt a hangnemet.
- Én? Ugyan kérlek, semmit. Ahogy neked is, neki is elmondtam, hogy nem fogok beleavatkozni a kapcsolatotokba, ami olyan hirtelen vált tökéletessé. Csak megmondtam neki a véleményemet és azt, hogy engem hagyjon békén. - Zayn hangja ismételten széttépet. Fájtak a szavai és könnyeimet most már nem bírtam visszatartani. Patakszerűen áztatták arcomat, kezemet a számra tapasztottam.
- Tudod te mit tettél? Ennyire nem lehetsz féltékeny Zayn! - Harry hangja meglepődöttséggel volt tele, erre nem számított, ahogy én sem.
- Én mit tettem? - dühösen csendült fel a hangja, amit egy csattanás követett. A lépcső tetejéről láttam, hogy Zayn a falnak szorítja Harry-t, aki meglepődötten néz a fiúra. - Ne nevettess Harry - nevetett fel erőltetetten, pont, amikor velem beszélt. - te voltál az, aki ocsmány módon viselkedtél vele, mégis melletted van. Én csupán nem akarlak titeket látni, nem akarom azt végignézni miként teszed ronccsá ezt a lányt, mert lássuk be...ebbe a málnásba egy ideig nem megy be a maci, te pedig, ahogy ismerlek, nem fogod sokáig bírni. Másnál leled majd örömödet, amivel Ana-t rettentően összetöröd. Napok...talán hónapok és ez meg fog történni. - ennyi elég volt...könnyeimet nem tudtam visszatartani, özönvízszerűen látták el arcomat, így a földről felkelve zárkóztam be a szobámba, ahol az ajtó mentén ledőlve öleltem át a térdemet megnyugvás képen. Nem értettem semmit, viszont azt tudtam, hogy a boldogság nem lehet hosszas, minden jót megszakít egy rossz, ami most be is következett. Talán elveszítettem azt az embert, aki minden egyes gödröcskénél mellettem volt és segített. És az, amit Harry-nek mondott lyukat égetett a fülembe, hiszen igaza volt...csak vannak szükségletei, amit, ha nem adok meg neki talán másnál meg is kap helyettem.

1 hónappal később

Az idő rohamosan kezdett el szaladni, mégis minden olyan lassúnak tűnt, talán azért, mert Zayn-el még mindig egyetlen szót sem vagyunk képesek váltani. Igaz...próbálok felé nyílni, köszönni vagy néha-néha kérdezgetni, de vagy nem kapok választ vagy csak felém mormog valamit. Persze ezt a viselkedést a többiek sem nézik jó szemmel, de nem tudunk ellene mit tenni, időt kell neki hagyni, hogy mindent alaposan végiggondoljon. Viszont az, hogy Harry türelmesen próbál felém nyílni és normálisan viselkedni, elragadó és egy kissé sikerül elérnie azt, hogy ne törődjek Zayn viselkedésével. Az utóbbi időben igen ritkán csókolt meg, megértette, hogy én egy olyan kapcsolatra vágyom, ahol tényleg megismeri az egyik fél a másikat és nem siet el semmit. Ebből a szempontból tiszteltem őt, és mindent elölről kezdtünk, tényleg elölről. Egyik este egy doboz bonbonnal lépett be a szobámba és úgy tett, mintha most látott volna először. Bemutatkoztunk egymásnak és az egész estét végig beszéltük. Rengeteget mentünk el sétálni vagy éppen Starbucks-ozni, amikor is ténylegesen is ketten voltunk, no meg persze a paparazzók. Nem törődtünk semmivel, csak ismerkedtünk és úgy viselkedtünk, mint egy normális pár. Kézen fogva sétáltunk a parkban és néha-néha egy  lágy csókot hintett ajkamra, ami arcomat pírba kényszerítette. Tényleg éreztem, hogy meg akar ismerni és újra szeretné kezdeni azt, amit elszúrt. Egyáltalán nem éreztem már azt, hogy félrelépne, amiatt, mert nem feküdtem le vele, de nem is próbálkozott, egyáltalán. Tudta, ha kész leszek, majd jelzek neki. Viszont minden megváltozott, hiszen egyre többet voltam napközben egyedül és egyre jobban éreztem azt, hogy követnek minket. Kissé paranoiásnak éreztem magamat, de ez normális adott környezetben, ugyanis  a barátom egy énekes, akit minden percben legalább öt fotós követ nyomon. Így...a mai napon sincs semmi máshogy, egyedül vagyok itthon ebben a nagy lakásban. Fáradtan cammogok a konyhába, ahol a szokásos müzlimet készítettem el magamnak, amit a nappaliban a kényelmes kanapén fogyasztottam el. Épp a tévé távkapcsolójáért nyúltam volna, amikor ezt a tevékenységemet a csengő hangos moraja zavarta meg, így a tányéromat az asztalra helyezve igyekeztem az ajtó felé. Különös, mivel reggel nem szoktunk látogatókat fogadni és nem tudok semmilyen vendégről, akit fogadnom kéne ilyen korán. Sietős léptekkel értem el az ajtó elé, ahol a kilincset megragadva tártam ki magam előtt az ajtót. Egy szemüveges rettentően sármos férfival találtam szembe magamat, akinek döbbenet ült az arcán. Talán meglepődött? Egyáltalán ki ő? Halmozódtak fel bennem a kérdések, de valami oknál fogva ismerős volt nekem ez a férfi. A szemüvegét pillanatokon belül lekapta magáról, rettentően hétköznapinak nézett ki, de látszott rajta - vagyis a háta mögött álló igen drága kocsiról -, hogy nem szenved anyagi gondokkal. Számat görbe vonallá varázsoltam, amit a férfi is végrehajtott magán, mosolya szép volt, főleg a mögüle kibukkanó vakítóan fehér fogsora. Fejét megrázta, mintha nem hinne a szemének, tudatlanul álltam előtte és vártam, hogy megtörje a csendet.
- Tiszta édesanyád vagy! - szólalt meg végre, arcát még mindig mosoly díszítette, én viszont ledöbbentem. Honnan ismeri ő az anyámat? - Anastasia, ugye? - hangja kedvesen csengett, nem tűnt fenyegetőnek.
- Csak Ana. Ki maga? - tettem fel a kérdést, ami már érkezése óta piszkálja az elmémet.
- Ó, ne haragudj! Robert vagyok! - nyújtotta felém a kezét, amit hezitálva bár, de elfogadtam. - Beszélhetnénk? - arca komolyabb lett, fogalmam sem volt, hogy mit akar, de ismeri anyámat, vagyis ismerte, ami nyomós okot ad arra, hogy elmondja, amit szeretne. Az ajtót jobban kitártam magam előtt, hogy szabad bejutást biztosítsak a számára, majd miután belépett magam után bezártam azt. Lassú léptekkel haladtam a kanapé felé, majd intve felé mutattam a szándékot, hogy foglaljon helyet. Tekintete a müzlis tálamra tévedt, lábát és kezét összekulcsolva meredt rám, fejét még mindig néha-néha megrázta, amint megtekintett engem.  - Megzavartalak reggelizés közben?
- Semmi baj, majd később folytatom. Nos, miért szeretne velem beszélni? - tértem rá rögtön a lényegre, nincs időm nekem az üres szavakra.
- Egyedül élsz itt? - tekintete végigszaladt a nappalin.
- A barátaimmal. - vállat vontam, kezemet összefűztem a mellkasom előtt.
- A One Direction-nal, nem? - mosoly kúszott az arcára. - Olyan gyönyörű vagy, mint Emily...hihetetlen.
- Igen, velük. Kérem...elmondaná, hogy mit akar? Egyáltalán honnan ismeri az anyámat? - hangom idegesebben csendült fel, már nagyon érdekelt, hogy honnan ilyen ismerős nekem ez a férfi, egyáltalán anyámat honnan ismeri ilyen...részletesen, hogy tudja, hogy hasonlítok rá. Tekintetemmel végig őt fürkésztem és hálát adtam az istennek, hogy a fiúk nincsenek itthon, hiszen így legalább nyugodtan tudok egy picit beszélgetni a titokzatos férfival, akiről csak annyit tudok, hogy Robert a neve és valahonnan ismeri az anyámat. Száját egy sóhaj hagyta el, nem szólalt meg hosszas ideig, ami késsé idegesített és aggodalomra késztetett. Már éppen meg akartam törni a csendet, amikor tekintetét ismételten rám emelte, szája kinyílt.
- Anyád volt férje vagyok. - lassú tempóban ejtette ki a szavait, amik sokk ként kúsztak be egyenesen a fülembe, majd a tudatomig. Hogy mi? Anyám volt férje? Vagyis akkor...anyunak volt apu előtt egy férje? Merev tekintettel bámultam magam elé és kérdések száza keletkezett a fejemben, amik nem hagytak nyugodni. Legszívesebben anyámnak tenném fel őket, de már késő...túl késő ahhoz, hogy válaszokat kapjak tőle. A képek csak úgy zúdultak a fejembe és Robert tekintetét magamon éreztem, ekkor viszont...tudatosult bennem mindent. Fejemben bevillant egy kép, egy férfiról, aki véleményem szerint Robert volt, szakáll nélkül.  Anyámat mindig is kérdeztem a titokzatos férfiről, akinek képét egy eldugott helyen tárolta, de sosem kaptam rá választ... semmire sem válaszolt, ami akkoriban nem is érdekelt, hiszen nem fektettem rá nagy hangsúlyt, viszont most... most minden kezd megint homályossá válni és érthetetlenné. Egy...egyetlen egy kérdés csupán az, ami nagy lyukat ütött a fejembe, ami nagyon érdekel.
- Mit akar maga tőlem? - szavaim suttogásként távoztak a számból miközben tekintetemet nagy nehezen rábírtam, hogy a férfiéra fordítsa. Mindig mindennek mássá kell válnia, meg kell változni a dolgoknak, hogy az életemet nehézzé tegyék és tudatlanná az elmémet, hiszen ezek nélkül nem lenne könnyű az élet, vagyis számomra.