TWENTY - SECOND CHAPTER

Mondhatni régen jelentkeztem, elnézést, de csak most jutottam el idáig...és, így sem vagyok teljesen elégedett ezzel a résszel. Szégyellem magamat, hogy ilyet adok ki a kezeim közül, de nem hinném, hogy ha 1000* is írnám át jobb lenne. Nem is írnék most ide többet, szóval... további szép hétvégét nektek!:) 

Have a nice day, 

Sus:*

Disappointment

" Sejtettem, hogy gyors neki, de az eszem helyett, most a szívemre hallgattam." -Harry Styles

Anastasia Hill

Mostanában semmi sincs rendben. Minden annyira érdekes és furcsa, hogy szinte megmagyarázhatatlan, hogy egyik pillanatról a másikra miként fordulhat meg így az a bizonyos kocka. Harry és Zayn közötti vita kezdett rendeződni, ami betudható annak, hogy mind a ketten bocsánatot kértek egymástól, ámbár Zayn kijelentette neki, hogy ne nagyon élje bele magát ebbe a kapcsolatba, mert nem engedné, hogy bármi áron is, de Harry-é legyek. Erre pedig az adott számára biztos pontot, hogy John mellettem volt maradéktalanul. Igen, kijelenthetem, hogy talán engem is megtalált az a bizonyos nyíl, amit az emberek Ámor nyilának hívnak. Amikor velem van..., amikor vele vagyok, mindent elfelejtek. Harry-t, Zayn-t és azokat, akik mostanság igen nagy fejfájást okoztak a számomra. Perrie, miután Zayn meglátogatta őt bocsánatot kért és rájött arra, hogy bizony a felbujtó a csapatban anno Harry volt. Egy hét csupán, ami eltelt a viták és az őszinteségroham kitörése után, így összegezve a dolgot kijelenthetem mindannyiunk nevében, hogy borzalmas hetet tudhatunk magunk mögött. Viszont...a rossz dolgoknak vannak jó oldalai is, ha lehet ezt így mondani, mégpedig az, hogy egy hónapja vagyok boldog egy fiú mellett, akivel sosem gondoltam volna, hogy ilyen komoly lesz a viszonyom. A másik jónak mondható dolog az, hogy Anne és Gemma meglátogattak minket, vagyis inkább engem, hogy biztosak legyenek abban, hogy Harry nézetei ténylegesen is megváltoztak. Nos...azért mondhatjuk, hogy a dolgok jóra fordultak és jelen pillanatban érdekes módon mindenki boldog.

- Ana, itt vagy? - rázta meg kezét szemem előtt Gemma, akinek hatalmas mosoly kerekedett az arcára. Rettentően hasonlítanak egymásra Harry-vel, kezdeném én a szemükkel vagy csak a mosolyukkal, hiszen mind a ketten magával ragadó mosollyal rendelkeznek. - Szívesen megismernénk azt a fiút, aki ennyire elvarázsol téged. 

- Jaj, Gemma! Hagyd már szegényt! - förmedt rá Anne lányára, majd kávéjába belekortyolva szentelte minden figyelmét felém. - Virulsz, Ana! Jó így látni, kincsem. - kezét enyémre helyezte, barátságosan simított rajta párat. Jó volt újra magam mellett érezni azt a személyt, akinek tulajdonképpen az életemet köszönhetem. Ha akkor nem úgy cselekszik, ahogy cselekedett, most ott feküdnék az út szélén...holtan.

- Azt hiszem, szeretem. - hangom halkan csendült fel, arcomat lehajtottam és a kezemet kezdtem el tördelni. Miért vagyok ideges? - Most minden annyira...annyira tökéletes és nyugodt. Idővel szeretném bemutatni nektek, hiszen olyanok vagytok nekem, mint a családom. Anne te kezdetektől fogva úgy gondoztál és ápoltál, mintha a lányod lennék. - fejemet az emlék miatt egy kicsit megráztam, hajam követte a mozdulatot, így egy pillanatra az arcomat eltakarta. A poharat a számhoz emeltem és kiittam belőle a maradék kávét, ami már egy órája várja, hogy elfogyasszam. Anne-re vittem a tekintetemet, akinek könnyek száza gyülekezett a szemében. Egyik kezét arcához emelte, amivel letörölte a kiszökkenő könnycseppeket, majd helyéről felállva közeledett felém. Karját széttárta, mellkasára vont és szorosan ölelt magához. Pólómon éreztem, hogy könnyei áztatnak, de nem érdekelt. Kezeimet összekulcsoltam a derekánál, arcomat mellkasába fúrtam és elfogott azaz érzés, amikor anyu ölelt így. Szemeimet becsuktam és csak az emlékeimnek éltem.
- Te vagy az én kislányom, akit régen elvesztettem, de most megtaláltam. Ana lányomként szeretlek, Gemma pedig a húgának tekint. Annyira sajnálom, hogy Harry..., hogy Harry úgy viselkedett veled, ahogy. Örülök, hogy végre megjött az esze annak a gyereknek, mert nem érdemled meg azt a bánásmódot. Remélem tudod, hogyha bármikor egy kis magányra van szükséged vagy bármire, akkor szívesen várunk vissza Holmes Chapel-be. - kissé eltolt magától, az arcomon lefolyó könnyeket kezével letörölte, miközben arca kedves mosolyra húzódott. - Hidd el, hogy mindenki odavan érted, kincsem! Gyere, menjünk vásárolni. - mellém lépve karolt bele az egyik kezembe, míg a másikat Gemma ölelte át. Így léptünk ki hárman a Starbucks kávézóból, ahol az utóbbi egy órát beszélgetéssel töltöttük el, valami oknál fogva viszont most semmi kedvem nem volt vásárolni, egy kis sétára volt szükségem.
- Nem lenne baj, ha megvárnálak titeket a parkban? - cövekelt le hirtelen a lábam, egyenesen szemben találtam magamat a két elragadó nővel. Szájukról hirtelen lefagyott a mosoly, nem értették, hogy miért változott meg a döntésem ilyen hirtelen. - Tudjátok mostanában sokat kellett vásárolnom a fiúk miatt, és...Eleanor is gondoskodott arról, hogy az utóbbi éveket bepótoljam vásárlás szempontjából. - mentegetőztem a tekintetül láttán, amibe hirtelen megvilágosodás csapott. Anne arca mosolyra húzódott, bólintott egyet. Egy csókot hintve az arcomra fordultak meg és indultak tovább a boltok felé, én meg amilyen gyorsan csak tudtam a legközelebbi park felé vettem az irányt. Az időnek megfelelően a fák már kezdtek kopaszodni és az idő sem volt már annyira elviselhető, mint nyáron. Lábaim lassabb tempót vettek fel, csodáltam a környezetet és a tájat, ami körülvett. A gyerekek hangos nevetése közeledett egyre jobban felém, ahogy beljebb értem a parkba és anyukák százának a kiáltása és nevetése követte a gyerekeket. Boldog családok vettek körbe, ami akaratlanul is, de megmosolyogtatott, hiszen a múltamat vetítette elém, ahogy anyu rohan utánam, nehogy a kis tóba menjek bele, ami a park közepén található, vagy akár csak azt, ahogy a földön elhelyezkedő falevélkupacban ülök és gondtalanul dobálom a faleveleket azokra az emberekre, akikre felnézek, a szüleimre. Hirtelen magam előtt láttam anyám és apám képét és magamat, kiskoromban. Megtorpanva figyeltem az alakokat, szememből már patakszerűen folytak le a sós könnyek, de mégis mosolyogtam. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, hogy folyamatosan láthatom őket és emlékezhetek rájuk, még ha csak vizuálisan is, de muszáj voltam visszazökkenteni magamat a valóságba, hiszen bármennyire is fájdalmas, de rá kell jönnöm, hogy már nincsenek ilyen pillanatok. Nincsen anya és apa, már nincs egy maradéktalanul boldog család, csak én...egyedül. Fejemet megrázva tűntek el előlem a képek és jelentek meg helyette azok a gyerekek és szülők, akiket sosem láttam még. Kezeimet arcomhoz emeltem és letöröltem róla a könnyeket, amiket az emlékeim okoztak. Kezemet visszahelyeztem a kabátom zsebébe és így indultam tovább. Sok ember eltekint a természet által nyújtott csodáktól és csak a mindennapi dolgaival törődik, pedig nem kéne, hiszen a kincs itt van a szemünk előtt. Az ősz által nyújtott szépség magával ragadó, ahogy minden évszak tud szépséget nyújtani. A tavasz a virágokat, az újjászületést, a nyár a melegséget és a boldogságot esetleg szerelmet, az ősz az elmúlást és a közelgő újjászületést és a tél... a tél a karácsony közelségét és a hófehér tájat, amit a hóval borított természetnek köszönhetünk. Minden embernek nyitott szemmel kéne járnia és néha egy kicsit a természetbe menekülnie, mert itt tényleg megtalálja az ember a kérdéseire a választ és megszemlélheti azokat a dolgokat, amiket a gépek által nem tud. Illatokat, szépséget és a gyermekek kacaját. Mosolyra húzódott arccal lépkedtem tovább a falevelekkel borított úton, amikor lábam hirtelen megtorpant és az a jókedv, ami előbb jelen volt, elszállt. Már nyoma sem volt annak a boldog lánynak, aki percekkel ezelőtt még az emlékeibe temetkezve sétált itt. Szemeimben könny gyűlt a látvány miatt, a látvány miatt, amit nem akartam látni. John egy lány kezét fogva állt, majd egy csók csattant el. A lány ujján egy hatalmas gyémántgyűrű volt, pont ott, ahol anyu is hordta régen. Nem bírtam mozdulni, lábaim földbe gyökereztek, arcomon már őrületes tempóban folytak le a könnyek. John mosollyal az arcán fordult felém, ami abban a pillanatban, ahogy megtekintett le is fagyott. Egy kérdés kavargott csak a fejemben, amire őszintén szeretném tudni a választ. Miért? Csak ezt voltam képes hajtogatni magamban, de nem maradhattam itt, a látvány szinte szétmarcangolt belülről. Lábaimat járásra kényszerítettem, tengelyem körül megfordultam és indulni kezdtem sietős tempóban. Fejemet lehajtott állapotban tartottam, nem akartam, hogy lássanak. Ahogy egyre távolabb próbáltam menni John-tól egyre közelebb is hallottam a hangját. Próbáltam gyorsabban menni, de szememmel már semmit sem láttam, a könnyek mindent elhomályosítottak. Egy kéz ragadta meg az enyémet, magával szembe fordított, de nem voltam képes a szemébe nézni. Kezemet kirántottam ölelése alól, arcomhoz nyúlt, amit próbáltam minél gyorsabban eltávolítani onnan. Állam alá nyúlva emelte fel a fejemet, hogy szemébe nézhessek, ami most nem mondott semmit. Szemeiben nem volt ott az a mindennapos jókedv, amit akkor láttam, amikor velem volt. Üresség...talán ezzel a szóval lehetne jellemezni, amit láttam.
- Ana... - törte meg végre a közöttünk fennálló csendet, hangja rekedten szólalt fel. - Annyira sajnálom..
- Tényleg? - próbáltam úgy megszólalni, hogy ne látszódjak gyengének, de nem sikerült. - Mit is? Azt, hogy hetekig játszottál az érzéseimmel, miközben van barátnőd?
- A menyasszonyom... - szűrte ki fogai között a szavakat, sóhajok száza hagyta el a száját mielőtt újra belekezdett volna. - Ana én csak boldognak akartalak látni. Nézd..., amit tettem, tudom, hogy helytelen, de...annyira jó volt látni, hogy örülsz nekem, nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat okozok neked... - ismételten kezemért nyúlt, de távolodtam. Elfordultam tőle és lábaim futásnak eredtek. El kellett onnan mennem, mert nem bírtam volna tovább. Futottam...annyira futottam amennyire csak bírtam. Homlokomon gyöngyökben jelent meg az izzadság, kapkodtam a levegőért. A telefonom nem egyszer csendült fel jelezvén, hogy keresnek, de nem érdekelt. Lábaimat tovább vonszoltam egészen a temetőig, ahol anyámék sírja felé közeledtem. Ismételten friss virágok vártak, amikor megérkeztem eléjük, John mindig gondoskodott róluk. A velük szemben elhelyezkedő padra ültem le és térdeimre támaszkodva meredtem magam elé a sírra, ahol tükörképem verődik vissza. Nadrágomon már foltokban jelent meg az arcomról lehulló könnyem, a szél kezdett feltámadni és az égen is gyülekezni kezdtek a sötét felhők. Néha-néha az ég hangos moraja miatt rezzentem össze, de mindezek a dolgok nem tudtak érdekelni. Csak sírtam és néztem a szüleim sírját és a gondolataimba merültem. Vissza akartam oda menni, ahol minden elkezdődött, oda, ahol éltem, ahhoz a házhoz, amit régen az otthonomnak neveztem. Elrugaszkodva a padtól simítottam végig anyámék sírján, majd  még egyszer utoljára visszanézve indultam el a régi házunk felé. Félúton járhattam, amikor az idő is ellenem fordult és az ég leszakadt. A hajam pillanatokon belül vizesen tapadt arcomra, a kabátom már nem nyújtott meleget. Testem remegett a hideg vízcseppek miatt, amit a hideg szellő sem kímélt. Megázva sétáltam tovább, majd perceken belül magam előtt láttam a sárga színű házat, ami sötéten állott, várva, hogy újra valaki lakjon benne. A lépcső előtt állva csuktam be a szememet és adtam át magam az emlékeknek, amikor anyám boldogan fogadott engem.

- Anyu, anyu! - futottam az utcán, hogy anyámat utolérve az ölében tudhassam magamat. Mosollyal az arcán fordult hátra, majd a csomagjait a földre téve guggolt le és tárta szét kezeit. 
- Megvagy! - emelt fel és pördült meg velem, amire mindkettőnk szájából egy jóleső kacaj tört ki. A nevetésünket lehetett hallani az utcán a sárgás színű ház előtt, ahova minden egyes nap boldogan tértem haza. - Gyere, menjünk kicsim apu már biztos nagyon vár! - rakott le a földre, csomagjait ismét kezébe vette, de másik kezével az enyémet ölelte. - Milyen volt a suli prücsök? 
- Unalmas. Nem szeretem, olyan egyedül vagyok. Nem szeretnek, mert okos vagyok. Azt mondják, hogy..., hogy furcsa vagyok, és nem illek a közösségbe. - vállat rántottam, de belülről rettentően éreztem magamat. Az iskolában csupán a tanárokkal tudtam beszélgetni, hiszen a többiek még egy szót sem voltak képesek váltani velem. Abban reménykedtem, hogy majd a gimnáziumban más lesz a helyzet, hogy talán ott majd felfigyelnek rám, de addig is jó néhány évig tűrnöm kell. 
- Ha így gondolják, akkor buták azok a gyerekek Annie! Gyönyörű kislány vagy és nagyon okos! Sokra fogod vinni az életben és apáddal nagyon büszkék vagyunk rád! Sose felejtsd el, hogy mi mindig itt leszünk neked és azok a gyerekek nem tudják, hogy mit hagynak ki veled. - ujjaival letörölte a szememből kiszökkenő könnyeket, majd arcomra egy hosszas csókot hintett. Mosolyra húzódott az arca, majd az ajtót kitárva előttünk lépett be és húzott maga után. Apu már a nappaliban várt minket a szokásos napilapot olvasva. Amikor meglátott minket a szemüvegét levette, az újságot az asztalra helyezte és megfontolt lépésekkel haladt felénk. Anyu ajkaira csókot hintett, szorosan magához ölelte.
- Héé, én is itt vagyok! - csattantam fel nevetve, kezeimet mellkasom előtt összefontam.
- Hallottál valamit szívem? Mintha egy sózsák beszélt volna. - húzódott mosolyra a szája, majd térdhajlatomnál megfogva helyezett el a vállára. 
- Apuu!! - nevettem fel hangosan - Engedj el! - csaptam rá óvatosan a hátára, de nem engedett el. Hirtelen az ölébe kapott, onnan csodálhattam szép mosolyát, amint boldogan lépked anyu mellé. Mind a ketten engem figyeltek, anyu arcomhoz nyúlva simított végig rajta. 
- A legjobb döntés, amit valaha hoztunk. - anyu csillogó szemekkel nézett apuéba.
- Ana, Ana az isten szerelmére! - csendült fel egy ismerős hang, de nem a szüleimé. 

Testem rázkódott, a hideg vízcseppek újra visszatértek, a szüleim képe már nem látszódott előttem. Azon kaptam magamat, hogy a lépcsőn ülök a korlátnak dőlve és szinte már remegek a hideg szél és az eső miatt. Szemeimet óvatosan kinyitva tárul elém Harry arca, akinek haja most a homlokára és arcára tapad. Kezei a vállamon helyezkednek el, előttem guggol. Szemeimből még most is szüntelenül folynak a könnyek, de az eső miatt hál' istennek nem lehet észrevenni, legalábbis annyira. 
- Harry... - hangom halk volt, dideregtem a hideg miatt. 
- Már annyira aggódtunk érted! - mellkasára vont, szíve őrületes tempót diktált. Arcom a mellkasára tapadt, ami szinte másodpercenként emelkedett fel-le a légzése miatt. Hajamba csókolt, szorosan ölelt magához.
- Hogyan... - kezdtem bele, de hangom elhalt. Egy nagy sóhaj volt csupán, ami elhagyta Harry száját.
- Fél órája állított be hozzánk John... Elmesélte mi történt és útnak indultam. Két helyet mondott, ahova jöhettél, először a temetőbe mentem, de ott nem találtak, így reményekkel teli jöttem ide. Percekig szólongattalak, de nem válaszoltál, semmire sem reagáltál. Mindenki aggódik érted. - tolt el egy kissé magától, szemei csillogtak, aggodalom látszott bennük. - Sajnálom! - suttogta közel ajkaimhoz, kezével elsimította vizes tincseimet az arcomból. Szemei őrületes tempóban jártak jobbra-balra, ahogy az enyémet figyelték. Válaszra várt, vagy talán magyarázatra? Fogalmam sincs, de megnyugtatott. Jólesett, hogy itt van mellettem és aggódik értem, annak ellenére, hogy milyen volt a viszonyunk. Kezét még mindig az arcomon tartotta, szánkat egy hajszál választotta el. Nagyokat nyeltem, miközben szemét vizsgáltam. Egy sóhaj hagyta el a száját, majd kezemet megragadva állított fel. - Itt..? - bökött fejével a ház felé, miközben lábaival lépkedett le a lépcsőn.
- Itt éltünk anyuékkal, igen. - válaszoltam röviden, fejemet lehajtva lépkedtem tovább előtte a kocsija felé, de kezemnél fogva visszarántott magához. Egyik keze a tarkómat fogta, míg másikkal a derekamat ölelte. Ajka az enyémre tapadt és hirtelen valami ismeretlen érzés hatolt végig testemen. Kezeimet a tarkójára vezettem, vizes haját túrtam, amire jóleső nyögés hagyta el a száját. Nyelve bebocsátást kért, amit szinte egyből meg is kapott. Nyelvünk forró, gyors ritmusú táncot járt egymással s a levegőt sietős tempóban szívtuk be az orrunkon keresztül. Mindkettőnk arcán a hideg esőcseppek folytak végig, de nem érdekelte egyikünket sem. Tarkómról kezét levezette a derekamra, ahol fel-le járkált, kabátom alá nyúlt, kezét feljebb vezette, de a határt tudta. Hideg kezével a hasamat érintette, mire még jobban összerezzentem. Szorosan magához húzott, éreztem őt..., amitől kissé megijedtem. Kezeimet mellkasára helyezve toltam el magamtól, és  tisztán éreztem, hogy arcom pírba borul. Zihálva meredtünk egymás szemébe, ajkai nem egyszer nyíltak ki s csukódtak is rögtön vissza. Percekig álltunk a szakadó esőben csöndben, amit végül ő tört meg.
- Ugyan olyan volt...hihetetlen... - fejét megrázta, hangja halk suttogásként hallatszott.
- Miről beszélsz?
- Amikor hazavittelek magamhoz, akkor mi... - dadogott, nem találta a szavakat. Szemeim egyre jobban kidülledtek. Mit tett velem?
- M-Mi történt akkor Harry?- dadogtam, pont úgy, ahogy ő tette az előbb.
- Ana, ha azt hiszed, hogy kihasználtam a helyzetet.... - hangja emelkedett, felháborodás hallatszott ki belőle, majd szemében a hirtelen sötétség eltűnt és ismét a mámorító, magával ragadó zöld szín jelent meg. - Megcsókoltalak. - fejét lehajtotta, talán szégyelli magát? - Olyan szenvedélyes volt akkor is, mint most. Hihetetlen, főleg, hogy John-t sosem csókoltad így. Gyere, megfázol. - kezemnél megragadva húzott a kocsija felé, majd az anyósülés felőli ajtót kinyitva várta, hogy beszálljak. Szó nélkül emeltem be a lábamat, majd helyeztem el hátsó felemet az ülésen, majd az övért nyúlva kötöttem be magamat. Tekintetemmel az üvegen lefolyó vízcseppeket kémleltem, miközben gondolatomban teljesen elmerültem. Ő...volt...az...első. Mondogattam magamban szavanként, ízlelgettem a dolgokat. Ő volt az első, akivel csókolóztam és, amikor kérdeztem őt...azaz este után, nem mondott semmit. Vajon a düh vezényelte őt akkor? Arra kaptam fel a fejemet, hogy a kocsi megállt és Harry már nincs mellettem. Ennyire elgondolkodtam volna? Rántottam össze a szemöldökömet, majd az övem kapcsolójáért nyúlva nyomtam meg és engedtem el testemet a fogságából. Az ajtót kitárta előttem, így lábaimat kecses mozdulattal emeltem át. Kezét nyújtotta segítség képen, amit elfogadtam és egy kedves mosollyal kontrolláltam. Az ajtót becsukta mögöttem, majd ujjainkat összekulcsolva indult meg a háza felé. Fogalmam sem volt, hogy miért pont magához hozott, hogy miért tértünk ide vissza, ahol minden elkezdődött, amire csak most kaptam rálátást. Sietős léptekkel haladt az ajtó felé, amit pillanatokon belül kitárt előttem, így szabad utat engedve nekem. Lábaimat átemeltem a küszöbön, majd átázott cipőmet a nappaliban hagytam. Lábamról lefejtettem a zoknit, táskámat a földön helyeztem el, arcomból eltűrtem a vizes tincseket. Tengelyem körül megfordulva találkoztam Harry aggódó tekintetével, amint hezitál, hogy vajon merjen-e közeledni felém. Mosolyra húztam a számat, mire megszüntette a közöttünk fennálló távot. Kezei a kabátomat érintették, lesegítette rólam, majd egy akasztóra helyezte rá. - Menj, zuhanyozz le, addig csinálok neked teát és teszek ki valami száraz ruhát. - arcát apró mosoly borította.
- Köszönöm. - fejemet lehajtva tördeltem az ujjaimat, majd megfordulva indultam meg Harry szobája felé. Az ajtón belépve csapott meg az illata, amiből nagyot szippantottam. Lábaimat további járásra bírva léptem be a fürdőbe, majd magam mögött becsukva az ajtót zártam be a biztonság kedvéért. Vizes, testemre tapadt pólóm széléhez nyúltam, amit áthúzva a fejemen helyeztem el a mosdó szélénél. A nadrágommal meggyűlt a bajom, hiszen nehézkesen sikerült csak a farmeranyagot leimádkozni a testemről. Hajam még mindig vizesen hullott rá a hátamra, így is libabőrre kényszerítve a testemet. A zuhanykabinba belépve nyitottam ki a forró vizet, ami a testemre érkezvén lepte el a meleg minden árnyalatával. Percekig álltam ott és élveztem, hogy testem fagyott állapotból kezd kiengedni, így Harry tusfürdőjéért nyúlva kentem be testem minden négyzetcentiméterét. Hajamat megmostam, majd alaposan elleptem a forró vízzel. A vizet elzártam és a törölközőért nyúlva terítettem rá immáron meleg testemre. Alaposan megtöröltem, majd ismét elrejtettem a törölköző alá. Hajam még nyirkosan hullott rá mellkasomra, így egy mély levegőt véve indultam ki a szobába, ahol valószínűleg már a száraz ruhák várnak. Az ajtót magam előtt kitárva lépkedtem ki lábujjhegyen a szobába, majd hirtelen megtorpantam, amikor Harry-t találtam magammal szemben egy száll törölközőben, ami ágyékát takarta. Kezemmel hirtelen jobban szorítottam a törölközőt, miközben szemem fel-le járkált kidolgozott testén. Kezében egy pólóval és egy bokszerrel közeledett egyre jobban felém, mire légzésem egyre gyorsabb és gyorsabb lett. A tiszta ruhákat az ágyra helyezte, közelebb lépett felém, mire akaratlanul is, de nyeltem egyet. Kezét az arcomra vezette fel, végigsimított rajta. Megtörte a közöttünk fennálló teret, szeme csillogott. Egy sóhaj hagyta el a száját, majd derekamnál megragadva rántott közelebb magához. Ajkát az enyémre tapasztotta, vadul falta. Alsó ajkamat egy kissé megharapta, amire kuncognom kellett. Egyik kezemmel a törölközőt fogtam, míg másikkal a haját túrtam. Igaza volt... vele teljesen más a csók. Teste az enyémhez simult, egyre forróbb lett közöttünk a levegő. A csókja egyre vadabb és szenvedélyesebb volt, keze még mindig a derekamon helyezkedett el. Levegővételünk egyre hevesebb lett, csak néha-néha váltunk el egymástól zihálva.
- Harry én... - távolodtam el tőle. Teste igen érdekesen reagált rám, amit még sosem tapasztaltam, így ez az érzés új volt számomra. Kezeivel megragadta az enyémet, homlokát az enyémen támasztotta meg.
- Ezt te váltod ki belőlem...ne haragudj, ha megrémisztettelek vele. Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz, Ana! - hangja lágy volt, szinte a számba suttogta szavait. - Túl gyors, megértem. Öltözz fel, és feküdj le. Fárasztó napod lehetett. - egy csókot hintett homlokomra, majd léptei egészen az ajtóig vitték őt.
- Te hol alszol? - hangom alig hallható volt, még mindig a pillanatnak éltem.
- A kanapén. Jó éjt, Ana! - szája mosolyra húzódott, majd az ajtót maga mögött becsukva távozott. Az ágyra letett ruhákért nyúltam és ennek köszönhetően a testemet takaró törölköző a testemet simogatva földre hullt. A bokszert magamra vettem, majd azt követte Harry egyik pólója, ami az ő illatát árasztotta ki magából. A takarót oldalra söpörve bújtam be az ágyba, s próbáltam minél előbb álomra hajtani a fejemet, de az istenért se sikerült. Az egész nap annyira bonyolult volt, hogy nem tudom mire is kéne nagyobb figyelmet fordítanom és ilyenkor jövök rá, hogy anyámra lenne szükségem. Ő mindig is tudta, hogy mi lenne a legjobb nekem, hogy mit kéne tennem az adott szituációban, de ő már nincs. Nem tudok neki elmondani semmit, nem tudom neki bemutatni a fiúkat vagy talán Anne-t, aki segített nekem. Óó...Anne! Négykézláb járkálva indultam meg az ágy végében pihenő táskám után, amit időközben Harry hozott fel, ha jól sejtem. A telefonomat emeltem ki belőle, majd azt az embert tárcsáztam, aki most talán minden bajomra segít valamit kieszelni.
- Ana? - csendült fel Anne aggódó hangja, egy percig hezitáltam. - Ana, minden rendben?
- Anne... szeretnék veletek visszamenni Holmes Chapel-be. - suttogtam bele a telefonba, mintha annyira nagy titkot mondanék.
- Ó drágám, ez csak természetes! Minden rendben?
- Össze vagyok zavarodva, egy kis...térre van szükségem. Megkérnéd Zayn-t, hogy pakoljon össze nekem néhány dolgot?
- Persze Ana! Akkor holnap találkozunk, próbálj meg aludni! - búcsúzott el, majd bontotta a vonalat. A telefont a mellettem lévő éjjeli szekrényre tettem, majd a szemeimet becsukva próbáltam csakis arra koncentrálni, hogy holnap már Holmes Chapel-ben fogok tartózkodni, messze minden problémától.