THIRTY - FIFTH CHAPTER

Nem is tudom mit mondhatnék. Előbb, mint vártam, de nem tudom eléggé megfelelő-e. Minden esetre írtam és írtam. Remélem tetszeni fog. Mi a helyzet veletek? Osztálykirándulás megvolt?(: Remélem minden rendben veletek, köszönöm a díjakat, igyekszem minél előbb kitenni őket. Angyalok vagytok!(: 

Have a nice day,

Susan:*

Mr. Downey?!

"Nem tudtam döntést hozni, és az a tény, hogy valamelyiküket elveszítem...belülről kezdett szétmarcangolni." - Anastasia Hill

Robert Downey Jr.

Nehéz volt követni az eseményeket, különösen furcsa volt, hogy a fiú - akit kezdek valamennyire megkedvelni - letörten már-már idegesen tört be a lakásba és egyenesen a lépcsőt vette célba. Mindannyian csak pislogni tudtunk, nem is sejtettük, hogy mi a fene lehet a probléma, talán összevesztek vagy nem úgy sikerült az este, ahogy ők eltervezték, de a pillanatokon beszáguldó lányom öltözéke és kinézete egyáltalán nem ezt tanúsította. Szívem hevesebben dobbant Ana láttán, hiszen melyik szülő örülne annak, hogy lánya egy száll ingben és bugyiban álldogál előtte és vendégei előtt sejtetve azt, hogy az este folyamán átadták magukat az egymás iránt érzett érzelmeknek? Szerintem egyik sem, de jelen pillanatban teljesen letaglózott mind az, hogy Ana idegesen, frusztrálva helyezte át egyik lábáról a másikra a súlyt, amivel tudatta velünk, hogy bizony nem éppen rózsás a helyzet közötte és a Styles gyerek között. Szemei csillogásából lehetett sejteni, hogy könnyei lassan kiszabadulnak a szeme fogságából, de erősnek mutatta magát legalábbis próbálta. Szája igaz mozgott, de döbbenetemben nem bírtam felfogni lágyan zengő szavait, amiket most inkább a többieknek szánt, mint nekem. Szemem őrületes tempóban mozogtak jobbra, s balra, amikor Ana lábait megemelve szinte futott a lépcső felé, majd azoknak fokain lépdelve eltűnt előlünk. Kezemet ökölbe szorítottam Extont átadtam drága egyetlen feleségem kezébe, hogy testemet előre döntve tudjak valamennyire tisztábban látni. Mi lehet vajon a gond, ami így felzaklatta őket? Csupán egy kérdés...ami hatalmas hangsúlyt fektet magára, ugyanis a pár, akik még tegnap le sem tudták egymásról venni a szemüket, akik tényleg kimutatták, hogy mennyire fontosak egymásnak, most szertefoszlottak és elmenekültek saját kis sötét világukba. De miért? Mi okból? A kérdések egyre nagyobb számba gyülemlettek és képződtek a fejemben, szemöldökömet érezhetően és láthatóan is összehúztam, egyik kezemmel a térdemre támaszkodtam és államat megtámasztottam tenyeremben. 

- Vajon mi történhetett? - a lassan kitörő kérdésemet, most Eleanor tette fel. 

- Szemmel láthatólag feszültség van közöttük. Érzem. - fiam hangját véltem felfedezni magam mellett, aki most tekintetével a lépcső irányába bámult. Tétlenül ültünk, percekig csönd telepedett a szobába, amit már nem bírtam idegekkel. Cselekednem kellett és az ügy végére járni, hogy tisztábban lássam a fiatalok között kialakuló gondokat. Egész testemmel elrugaszkodtam a kanapéról, tekintetemet a körülöttem ülőkre szegeztem.

- Megyek, beszélek velük. - hangom valami oknál fogva halk volt, olyan, mint általában Ana-é. Anne arca tükrözte legjobban a döbbenetet és valamiféle félelem is megjelent zöld szempárjában. Jaj, nem falom fel a fiadat! Szemöldökömet felhúzva küldtem felé egy mosolyt, amitől az ő szája is felfele görbült.
- Rob... - feleségem aggodalommal teli hangja állított meg egy percre, így egész testemmel felé fordultam, csak rá koncentráltam. Szája egyenes vonalat képzett, szeméből ki lehet olvasni, hogy most nem miattam aggódik, hanem a fiúért, aki fent tölti el a lányom nélküli perceit. Szememet égnek emeltem, kérdő pillantást küldtem felé, amire végre egy mosolyt villogtatott meg felém. - Csak finoman. Rendben?
- Szoktam én kemény lenni? - kacagva törtek elő belőlem a szavak, hiszen Susan mindig úgy vélekedett, hogy a filmes karrierem miatt jócskán részem volt pár durvának mondható órában, ami élvezhetőbbé és valóságosabbá tette a filmben szereplő verekedős jeleneteket. Persze, mint szinte minden férfi kordában tartottam a testemet, hiszen...mint, ahogy jó apám mondaná: a jó kondíció sosem árthat. És ez így volt, és így is lesz, amíg világ a világ.
- Robert! - horkant fel, de arcán már nem volt látható az aggodalom jele.
- Együtt érző leszek, ígérem. - lábaimmal a lépcső felé igyekeztem, de hirtelen ötlettől vezérelve még egyszer kedvesem szempárjába meredtem komoly ábrázattal. - Vagy nem. - lábaimmal a kívánt úti cél felé. A lépcsőfokokat lassan szeltem, többek között azért, hogy jobban átgondolhassam a mondanivalómat, de egyelőre még semmire sem sikerült jutnom. Ám, hirtelen megtorpantam, amikor Ana hangja csendült fel, megtörten és sejtésem szerint zokogva.
- Kérlek, Harry! Ne tolj el magadtól! - keservesen próbált bejutni a fiúhoz, persze mindhiába, az ajtó bezárt állapotban állt még mindig rendelkezésére. Gyorsan haladtam a földön ülő lány felé, akinek arcát most mérhetetlen mennyiségben borították el a könnyek.
- Ana! - kezemmel alkarját ragadtam meg, óvatosan felhúztam a földről. Arcát a mellkasomba temette, szinte azonnal átáztatta a pólómat, amit kezével erősen gyűrögetett. - Shh kincsem. - apró csókot hintettem a fejére, kezemmel a hátát cirógattam nyugtatásképpen. - Menj, zuhanyozz le. Az meg fog nyugtatni egy kicsit addig én beszélek vele. - testét távolabb toltam az enyémtől, fejemmel a zárt ajtó felé böktem. Láttam, hogy ódzkodik a dologtól, hogy félti Harry-t az esetleges bántalmaktól, de azt is nagyon jól tudta, hogy ok nélkül senkit sem bántanék. Fejével bólintott egyet, a szobája felé lépkedett. Amint eltűnt a szemem elől kezemet az ajtóhoz emeltem és koppintottam rajta. - Én vagyok az fiam, Rob. - hangom komolyan szólt hozzá, hallottam, hogy hangos sóhaj hagyja el a száját. Percekig vártam, mindhiába, hiszen az ajtó ugyan olyan állapotban volt előttem, ahogy eddig. - Azt hiszed, hogy egy ajtó megállít? Fillérekbe kerül, hogy egy újat csináltassak miután betörtem, mert nem voltál képes kinyitni. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek Harry. Vagy te engedsz be vagy én megyek be. Tied a döntés, hogy megkönnyíted a te és az én dolgomat, vagy csak még jobban nehezíted. De a kifejlett ugyan az lesz. Bejutok. - kissé dühösen törtek elő belőlem a szavak, pedig az egészet egy játéknak fogtam fel, amit egy hormonokkal küzdő kamasz fiúval játszok le. Zayn ebből a szempontból is más volt. Érettebb, de ennek ellenére is meg kellett birkóznom azzal a dologgal, hogy Ana Harry-ért küzd, őt szereti. Noha ez fura volt, mert a pillantások, amit Zayn-el váltott koránt sem tűntek csupán barátinak. Mind a ketten többet éreztek egymás iránt, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolatot tudjanak létesíteni egymás között. Gondolkodásomból az ajtó hangos kattanása zökkentett ki, kitárult előttem, így egy megnyugtató sóhajjal kísérelve léptem be a szobába, ahol most a fiú lakott. Az ajtót maga mögött újra bezárta, az ablak felé sietett, ahol a földre ülve meredt a tájra. Óvatosan mellé lépkedtem, majd közvetlen mellé ültem. Tekintetemmel ugyan azt csináltam, mint ő, csak figyeltem, hogy a tenger apró hullámokkal érkezik a partra, hogy a nap sugarai milyen gyönyörűen világították meg a körülöttünk lévő tárgyakat és ez...ez valami féleképpen megnyugvást hozott rám és véleményem szerint a fiúra is.
- Mit szeretne, uram? - kötelességtudón csendült fel rekedtes hangja, elkötelezettnek tűnt és bátornak, noha tudtam, hogy most valami oka van annak, hogy így viselkedik.
- Csak szeretném tudni, hogy mi történt. Segíteni akarok neked és Ana-nak is.
- Ó tényleg? - szeme kidülledt, egyenesen rám meredt zölden izzó szeme. - Miért nem Zayn-hez rohan? Őt úgy is jobban szereti, és gondolom őt akarná Ana mellett látni.
- Igazad van, nem tagadom, hogy Zayn-t jobban szeretném Ana mellett látni. Nem szeretek hazudni és nem is akarok, mert azzal nem megyek semmire, de elfogadom, hogy Ana melletted boldog. Nem vagyok a vér szerinti apja, hogy ítélkezzek felette, még ha úgy is nevez, ami örömmel tölt el, de védeni próbálom őt, ezt meg neked kell elfogadnod. Tudom, hogy bántál vele, mindent elmesélt. Talán ezért viszonyulok így Zayn-hez, de ki tudja? Még magam sem értek semmit. - apró nevetés hagyta el a számat, ami oldotta a közöttünk fennálló feszültséget. - Szörnyű, ami vele történt, de észrevettem valamit. Amikor rólad beszélt...szinte ragyogott, tudtam, hogy visszafordíthatatlanul szerelmes beléd, ami nem gond, de abban az esetben nem volt kellemes. És most itt vagy...itt vagy vele, szeretheted és ő is téged, mégis itt gubbasztasz a szobában, bezárkózva, mint egy dühös kamasz. Megígértem Ana-nak, hogy helyesen fogok viselkedni, nem csak miatta vagy miattad, hanem magam miatt. Ahogy a többieket, úgy téged is szeretnélek megismerni, mert egy igen fontos ember mellett vagy, aki sokat ér számomra. Csak megkönnyítenéd a dolgomat, ha elmondanád mi is történt. Talán tudnék segíteni és talán közelebb kerülnénk egymáshoz. De, mint előbb mondtam az ajtónál, a döntés a tiéd. Nos? - komoly tekintettel meredtem rá, láttam, hogy magában ízlelgeti a szavaimat és furcsállja, hogy most mellette vagyok és nem a lányom mellett. Akármennyire is akartam Ana mellett lenni most rá voltam kíváncsi, az ő szemszögére és az érzéseire, amik véleményem szerint most nem lehetnek felemelően jók.
- Egész este láttam, hogy emészti valami, hogy valami nincs rendben vele. Azt kérte tőlem, hogy felejtessem el vele a gondjait, amit akkor teljesítettem is, de így nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni ezeket. Sejtettem, hogy ez lesz vele is, hogy másnapra minden visszatér, és ez be is igazolódott. Reggel is láttam rajta, hogy nincsenek rendben a dolgok, így megkértem, hogy mondja el. Először a semmi-re fogta, de utána nagy nehezen sikerült szóra bírnom. Maga miatt aggódik, a tegnapi kérdése miatt.
- Visszamész? - halkan suttogtam magam elé, nem tudtam, hogy tényleg kimondtam-e, amit a fejemben gondoltam vagy csak képzelődtem. Pislogni sem volt erőm, teljesen magamba zuhantam.
- Igen. Ez az a kérdés. Egy éve...egy éve, tudja... nem várt fordulat következett be az életembe. Elhagyott azaz ember, akit szerettem, aki iránt tényleg éreztem valamit. Egyik nap még velem aludt viszont másnapra...másnapra már csak egy cetli várt egyetlen egy mondattal. Mindent ott hagyott, a telefonját, a ruháit, de azt az embert, aki voltam...azt magával vitte. Egy kapcsolat előtte számomra abból állt, hogy éjszakákat töltöttem el lányokkal, mivel megtehettem. Megtehettem, vagyis azt hittem, de Ana ráébresztett, hogy vannak még olyan lányok, akik nem azért szeretnek, mert én vagyok a híres Harry Styles a One Direction egyik énekese, hanem azért, mert én vagyok Harry, egy egyszerű fiú Holmes Chapel-ből. Ana megmutatta azt az énemet, aki azelőtt voltam mielőtt híres lettem. El is felejtettem, hogy tudok ilyen is lenni, hogy van még olyan szó a számomra, hogy szeretlek, de most...most, hogy visszakaptam, már el is veszítem? Az érzések csak kavarognak és kavarognak, ezáltal pedig teljesen felemésztenek belülről. Hiába mondogatom azt, hogy mégpedig visszajön velünk, ha tudom, hogy ez nem így lesz. Látom milyen boldog magukkal, hogy mennyire ragaszkodik magához és a bátyához és ez ébresztett rá arra, hogy valószínűleg elveszítettem őt, örökre. - fülemet hegyezve figyeltem minden egyes szavát, amit fájdalmak közepette ejtett ki száján. Szeme könnybe lábadt, még sosem láttam olyan férfit, aki sírna egy lányért, akit igaz nem ismer még teljesen, mégis talán minden erejével őt akarja. Tetszett, hogy küzd a lányomért, de mégis feladja ezt a játszmát csupán azért, mert a jeleket úgy érzékeli, hogy Ana maradni fog. Noha egyikünk sem tudta, hogy Ana, hogy fog dönteni, de mind a két fél - azaz én és Harry - abban reménykedett, hogy az ő felén marad és boldogítja tovább az életét.
- A szerelem mindent kibír, ugye tudod? És... - egy nagy sóhaj hagyta el a számat. - ne legyél benne olyan biztos, hogy Ana velünk marad.
- Távkapcsolat számomra lehetetlen. Nem látja maga, hogy hogyan tekint önre. Amikor megláttam magukat, vagy csupán Ana-t Indio-val, lenyűgöző volt, irigységre méltó.
- Semmi sem lehetetlen, csak meg kell próbálni. Magam sem tudom, hogy most mi foroghat le Ana fejében, így még az én dolgom is nehéz. Mind a ketten megtehetitek, hogy akármikor meglátogassátok egymást, a pénz nem akadály. És, ha Ana úgy dönt, hogy marad, már csak rajtatok múlik a dolog. - próbáltam minél komolyabbnak hallani, hogy egy kis önbizalmat növeljek a srácba, de a tekintete arról árulkodott, hogy ez nem sikerült. Magam sem gondoltam, hogy Ana maradni fog, miért is tenné, amikor ott vannak neki ők? És...mi is gondolkodás nélkül megtehettük volna érte azt, hogy meglátogassuk Londonban, de egyelőre mind a kettőnket egy dolog vezérel Harry-vel, mégpedig az, hogy Ana-t magunk mellett tudhassuk.
- Éjem úgy a mindennapjaimat, hogy nincs állandóan mellettem? - kérdését nem tudtam, hogy nekem szánta-e vagy inkább magának. - Minden egyes nap úgy aludnánk el, hogy nem-e csinált a másik hülyeséget vagy esetlegesen bírni fogja-e ezt a kapcsolatunk. Egy idő után mind a ketten besokallnánk, azt hiszem. Vannak, akik ezt bírják, és azt vallják, hogy ez csak erősíti a kapcsolatukat, de én tudom, hogy a mienk nem ilyen lenne. Minden percben magam mellett akarnám a lányát, Mr. Downey.
- Megcsalnád őt?
- Nem. Ahogy neki is elmondtam  most magának is elmondom. Miután elment...sok lány fordult meg nálunk, de mindegyikkel egy volt a gond...egyetlen egy. - hangja elhalt, elgondolkodott és az érzés...az érzés, amit éreztem a szavai hallatán ismerősek voltak.
- Egyik sem volt Ő. - ismételten magam elé suttogtam miközben a hullámokat figyeltem szüntelenül.
- Pontosan. Ismerős, ugye? Ana elmesélte, hogy mi is történt magával, amit sajnálok, de nézze meg. - apró mosoly jelent meg az arcán, ami az én számat is kunkorodásra késztette. - Lett egy csodás lány, akit lányának tekinthet. Szeretem őt. Akármennyire is hihetetlen tényleg így van, fontos számomra, és ezt szerintem azzal is bizonyítottam, hogy most itt vagyok vele...vagyis Önnel. Hülye voltam, hogy felkaptam a vizet, de a tény, hogy tényleg elveszítem őt ráadásul újra, szétmarcangolt. Köszönöm a beszélgetést, segített, de még mindig nem jutottam semmire vele kapcsolatban. Kiélvezem azt az időt, amit még lehet és próbálok megfelelni az elvárásainak, hogy tudja, ha Ana úgy dönt, hogy velünk tart, akkor biztonságban van, annak ellenére, hogy nem Zayn társaságában érezheti jól magát. Most viszont, ha nem haragszik Mr. Downey megkeresem Ana-t. - testével elrugaszkodott, pillanatokon belül felém kerekedett testével, óriásnak tűnt. Ez a beszélgetés tényleg hatott. Hatott, mert jobban a bizalmamba fogadtam ezt a srácot, tényleg szereti a lányomat, de még mindig vannak dolgok, amik kétesen állnak rendelkezésemre vele kapcsolatban. Tény, hogy jobb lett a kapcsolatunk ezáltal, de még mindig nem nevezném tökéletesnek. De halad..és küzd, ami mindenféleképpen pozitív tényezőként könyvelek el magamban. Cselekedetét követtem, vele szemben álltam, kezemet kinyújtottam.
- Hívj csak Rob-nak. - egyenesen állva jeleztem neki egy mosollyal az arcomon, hogy minden rendben kettőnk között, így hezitálva bár, de elfogadta a jobbomat. Erősen, férfi módjára ráztunk kezet mielőtt távozott a szobából, így...egyedül maradván távoztam én is.
- Sikerült? - magányosan álltam a hálószobánkban miután Harry-vel végeztem. Gondolkodásra volt szükségem Harry-vel és Ana-val kapcsolatban. Tényleg nem tudtam, hogy Ana, hogy fog dönteni, nem lehetett biztosra menni a tényekkel miszerint is a fiúkat közel egy éve nem látta, viszont velünk él, így talán mellettünk dönt. De a fiúk mellett nagyobb volt a voks, amit a fejemben tettem meg, hiszen...ott van Harry, akit szereti vagy csupán a többi banda tag, akikkel jó kapcsolatot ápol. Nem akartam, hogy miattam maradjon, hogy csak azért hozzon olyan döntést, amit nem akar, mert én és a családom esetlegesen letörtek lennénk emiatt. Azt akartam, hogy úgy döntsön, ahogy ő gondolja és, amit ő jónak lát.
- Ha amiatt aggódsz, hogy megütöttem, akkor megnyugodhatsz, egy ujjal sem értem hozzá. - ajkamra mosoly kúszott, Susan hátulról átölelt. - Ana itt fog hagyni minket. - fájdalmakkal teli ejtettem ki a szavakat a számon, tekintetemmel az üvegen bámultam ki, ahol láttam a tükörképünket Susan-al.
- Egy percig sem kételkedtem benned szívem! Tudtam, hogy normálisan fogsz viszonyulni Harry-hez. Hidd el nagyon rendes fiú és szereti a lányunkat és az... - hangja elhalt, egy percig elgondolkodott mielőtt folytatta volna. -, ahogy viszonyulnak egymáshoz kicsit hasonlít ránk. Még fiatalok, de van közöttük egy olyan kötelék, egy olyan erős kötelék, ami megmagyarázhatatlan. Meg kell bíznod benne is és Ana-ban is, hiszen, ha eljön annak az ideje, hogy megkérje tőled Ana kezét, akkor mit fogsz válaszolni?
- Remélem nem most lesz. - orrom alatt mormoltam. - Korai lenne! - szitkozódtam, idegessé tett a kijelentés, hogy Ana elvesztése még nagyobb eséllyel növekszik ezek miatt.
- Jaj, Rob. - hangosan kuncogott bele hátamba a mögöttem álló csodás asszony. - Tudod, hogy ez nem most lesz. A lányodnak is, ahogy a fiúknak is mozog az élet. Még csak most élvezik ki a fiatalság által nyújtott örömöket és izgalmakat. És hidd el..., hidd el, hogy Ana jól fog dönteni. Ha menni akar, akkor nincs mese, el kell engednünk. Erőszakkal semmit sem lehet megoldani és a lányod már érett felnőtt nő, aki tud saját kútfőből döntéseket hozni. Bölcs és megfontolt, pont, mint te. Azt hiszem ezt a szokást tőled tanulta el. Szeret...vedd észre, hogy szeret téged és, ha elmegy ez semmivel sem fog megváltozni. Nem fog elfelejteni téged csak...más kontinensről fogja tovább csinálni, amit eddig. - minden egyes szava mélyen beleégette magát az agyamba, ott folytatták az elemzést. Rengeteg olyan dolgot mondott, ami ráébresztett a valóságra és az igazságra, miszerint is Ana felnőtt. Felnőtt volt, amikor hozzánk került, mindig is felnőtt volt csak én szerettem volna, hogy egy kicsit legyen kislány, hogy mindent, amit eddig nem kapott meg most megkaphassa. Az én kislányom - habár ténylegesen nem az enyém - már nem kicsi, felnőtt és bele kell törődnöm abba, hogy igaz akárhogy is dönt, támogatnom kell. Susan-nak igaza volt, mindenben, amit mondott és így...talán könnyebben dolgozom fel majd a hiányát és azt, hogy már nincs többé velünk, mert boldogan él egy fiúval, Londonban.