THIRTY - FOURTH CHAPTER

Sziasztok drága olvasók!(: 

Hát...újra itt vagyunk elérkezett a "nagy " nap, új rész érkezett. Lenne egy bejelentésem, amin sokat gondolkodtam. Mostanság nem érzem az "írói hangot" vagy akárhogy is nevezik. Órákig ültem és ültem és néztem, olvastam, gondolkodtam ezen a részen, háromszor is kitöröltem és...őszintén szólva ilyen még nem fordult elő velem. Időt szeretnék kérni, fogalmam sincs, hogy ez mennyi lesz. Talán egy hét, két hét talán egy hónap. Nem tudom, de így...így nem akarok - és nincs is kedvem- neki állni írni. Lehet csak fáradt vagyok és ennyi a titok nyitja, de remélem azért megvártok és türelemmel lesztek. Semmi féleképpen nem hagyom abba Anastasia és Harry történetét, mert már megvan a vége a fejemben, sőt vannak ötleteim, de az írással van valami gondom. Remélem hamarosan találkozunk. Sok puszi nektek!(: :*

Have a nice day,

Susan:*

Night on the beach. 

"Tetszett a fiú törekvése, de még mindig bizonytalanul álltam hozzá." - Robert Downey Jr.

Anastasia Hill

Sosem gondoltam volna, hogy az életem lehet annál jobb, mint amilyen volt, de mostanra rájöttem, hogy csak bízni kell magunkban és abban, hogy ránk is várhat egy szebb jövő. Ha valaki azt mondja nekem évekkel ezelőtt, hogy egy olyan férfi fog most nekem gitáron játszani és közben énekelni gyertyafényben egy piknikhely mellett, aki híres és piszkosul sármos, őszintén szólva kinevettem volna. Gyermeteg örömmel töltött el a látvány, amit csak szívtam és szívtam magamba, hogy sohase tudjam elfelejteni, hiszen ha megnézzük Harry rendesen kitett magáért. A meglepetés, amit szervezett... arra készteti a szemeimet, hogy könnybe lábadva áztassák el arcomat, de valami miatt most még sírni sincs erőm, meg vagyok lepve. Minden irodalmi hős és szerelmes megirigyelné ezt a fiút, aki jelen pillanatban a világot jelenti nekem, hiszen...még senki sem tudott egy ilyen tragikus mégis fantasztikus, izgalmakkal és érzésekkel teli történetet írni, mint, amilyen a mienk. Talán hasonlónak mondhatnám a Rómeó és Júliához, ámbár minden erőmmel azon reménykedem, hogy mi nem jutunk olyan sorsra, mint ők. De a mi szerelmünk teljesen más...nem tiltja senki, talán apám, de idővel ő is olyan véleménnyel lesz Harry-ről, mint én. Szeretem őt és Ő is engem, ezt nem is tudta volna jobban bizonyítani, mint most. Mozdulatlanul álltam még mindig az összetörött pohár mögött, nem bírtam mozdulni csak őt figyeltem, lestem és csodáltam egészen addig, amíg zajokat nem hallottam. Fejemet oldalra fordítottam és szembesültem az összes házban tartózkodó ember álmos, fáradt tekintetével, akik értetlenül nézték cselekedetemet addig, amíg meg nem látták Harry-t az ajtón kívül. Lassan közeledtek felém, az arcok már mosolyogtak és ámulattal figyelték a fiút, aki örömet próbál szerezni nekem. Igen, látjátok! Nekem akar romantikus pillanatot okozni! Magamban büszkélkedtem, miközben az arcokat kémleltem végig. Indio és apám jött a hátam mögé, mind a ketten vállamra helyezték kezüket, miközben velem együtt előre figyeltek. Az ajtó nyitva volt, így Harry dallamos, fülbemászó hangja bekúszott rajta. A zene halkulni kezdett, Harry ragadozóként közeledett felénk. Arcán levakarhatatlan vigyor ült, talán-talán büszke magára, amit meg is értek. Ilyen helyzetben talán én is az lennék, hogy emberek sokaságát sikerült ámulatba ejtenem. Pillanatokon belül előttünk termett, szemével a padlón elhelyezkedő szilánkokat figyelte. Térdét behajlítva hajolt le egészen a térdemig, ahol is megragadott és óvatosan az ölébe kapott, hogy így biztosítsa a sebesülésmentes kijutást a partra. Az öléből figyeltem továbbra is karakteres arcát, csodálatos szemét és tökéletesen kidolgozott felsőtestét. Kezemet összekulcsoltam a nyakánál, így kapaszkodtam belé. Fejével a többiek felé biccentett, akik még mindig csillogó szemmel figyeltek minket, mintha még sosem látott dolgot tártak volna eléjük. Harry megköszörülte a torkát, rekedtes hangja csendült fel, ami zeneként kúszott fel a hallójáratomba.
- Bocsánat, hogy felébresztettünk titeket. Nem számítottam rá, hogy a kisasszony így meglepődik. - szemével most rám koncentrált, mosolya a szemét is érintette.
- Rendesen kitettél magadért. - jóízű nevetés hagyta el bátyám száját, akire most összehúzott szemöldökkel figyeltem fel. Mi? Tudott róla? Ez volt az első kérdés, ami gondolatomat foglalkoztatta.
- Nélküled nem ment volna. - Harry hangja húzott vissza a jelenbe, még mindig a kérdések voltak a lényeges dolgok a fejemben, ismételten teljesen kizártam a környezetemet magam körül, ahogy szoktam.
- Ti tudtatok róla? - hangszínem tele volt meglepetéssel és kíváncsisággal, ezen belül hihetetlenül magasan törtek ki belőlem a szavak, amik az előbbieket igazolták.
- Csak a bátyád. Segítségemre volt.
- Ugyan, Anáért bármit. De most gyertek, hagyjuk a fiatalokat! - Indio tengelye körül megfordulva kezdte el az előtte álló embereket terelni, akik fáradtan csinálták azt, amit bátyám kért. Apám tekintetét láttam még meg magunkon, aki egy büszke mosollyal az arcán követte fiát és feleségét. Perceken belül már csak ketten voltunk jelen, csak ő és én az este közepén. Még mindig a karjában tartott, arcomat a mellkasába fúrtam és mohón szippantottam be mámorító illatát. Lábát járásra kényszerítette, a hajamba csókolt és így indult meg a kis piknikhelyhez. Mindössze párat kellett lépni és már ott is teremtünk, de ennek ellenére csak a kis kosarat emelte fel, a hasamra tette és tovább indult. Szemöldökömet felemelve kémleltem tekintetét, ami most rejtelmekkel volt teli, arca nem árulkodott semmiről csak tovább lépet, komoly ábrázattal. Nem tudtam, hogy milyen meglepetést tudna még okozni ezeken kívül és...noha próbáltam, de nem sikerült kíváncsiságomnak eleget tennem, hiszen, ha tekintetemmel a kosarat kémeltem Harry egyből ciccegő hangot kiadva magából jelezte, hogy nem kéne ezt csinálnom. Így...kissé durcásan fúrtam bele fejemet a mellkasába és próbáltam nyugodt maradni és gondolatomat másfelé terelni. Sikerült is...noha nem kellett volna, de egy rossznak mondható dologgal ostromoltam magamat. Akaratlanul is, de első dolog, ami a gondolatomban cikázott az a fenyegetés, amit titkolnak előlem. Jogom lenne tudni, de mégsem képesek elmondani, hogy világosabban lássak, ahogy ők. Látszik apámon és Susan-on is ez az egész, hogy aggódnak, noha elmondásuk szerint ez semmiség. És itt a premier..., ami már a nyakunkon van és az azt követő búcsúzás.
- Héé - Harry puha ujjai zökkentettek vissza önmarcangolásomból. - Baj van, Ana? - tekintetében már nem lehetett észrevenni a boldogságot és tudtam, hogy miattam aggódik. Ugyan nem tudta, hogy mi lehet a baj mégis érdekelte, hogy mi is az, ami miatt most jókedvem elszállt. Testemmel kissé elfordultam, már nem az ölében ültem, hanem egy helyen, talán egy sátornak nevezhetném, ízlésesen kidekorálva.
- Hol vagyunk? - arcomra mosolyt erőltettem, muszáj voltam témát terelni, nem akartam őt a gondjaimmal terhelni.
- Egy kis eldugott hely. Tetszik? - arán kisfiús mosoly jelent meg, kezével a kosár felé nyúlt, ahonnan egy kis tálkát emelt ki. - Csokis eper. - szeme izgatottan csillogott, a szám is tátva maradt. - Pezsgő is van. - szavai halkan hagyták el száját miközben ujjai közé egy epret fogott, a szám felé közelített. A számba dugta a csoki szinte azonnal olvadni kezdett, így kényeztetve az ízlelőbimbóimat. Komótosan rágtam össze, közben aprókat hümmögtem, hogy így is jelezzem neki mennyire hálás vagyok ezért az egészért, amit miattam szervezett. - Még? - kezében ismét egy eper szem volt, válaszom csupán egy bólintás. Egy újabb szemet helyezett el a számba, amit lassabban rágtam össze, mint az előbbit. Hirtelen ötlettől vezérelve teremtem Harry ölébe, kezemet összefontam a nyaka körül, térdét felhúzta, így hátamat kényelmesen megtudtam ott támasztani. Éreztem, hogy lassan kitörnek belőlem az érzelmek, hogy valószínűleg elsírom magamat a gondok miatt, de próbáltam tartani magamat, amennyire csak tudtam. Tudtam, hogy látja, hogy valami bajom van, hiszen arcomat aprólékosan felmérte, de azzal is tisztában volt, hogy most nem fogok beszélni. - A bátyád meglepően segítőkész volt a mai napon. Hasonlít rád. - magával ragadó hangja hívott vissza a zord világomból, arcát apró mosoly uralta, ami most nem ért a szeméig.
- Bármilyen hihetetlen apám is kedvel téged. Csak aggódik. - vállamat megrántottam, ujjaim közé fogtam egy csokival ellepett epret. - Nyisd ki a szád. - kérésemet teljesítette, elhelyeztem szájában az epret, számat felfele görbítettem. - Látom benne anyámat, de inkább Robert-ra hasonlít.
- Hmm.. finom. - alsó ajkát megnyalta, közelebb húzott magához és puha csókot lehelt ajkamra. - Indio mesélte, hogy látta a cikkeket rólam. - nagy sóhaj hagyta el a száját, arcát a mellkasomon pihentette. - A többieket kikészítettem azzal, hogy folyton téged kerestelek. Egyik lány sem volt olyan, mint te. - szemeit rám emelte, szorosabban ölelt magához, mintha félne, hogy pillanatokon belül magára hagyom őt.
- Tudom, és hidd el, hogy Rob... - hangom elhalt, nagyot nyeltem. - Rob csak nem olyan életet akar nekem, mint anyámnak volt. Szeretné, ha...ha egy olyan fiú lenne mellettem, akivel boldog vagyok. Mostanában eléggé frusztrált a forgatás miatt, minden összejött, de rá fog jönni, hogy te vagy a megfelelő, hidd el! - ajkamat az övére tapasztottam, óvatosan ledöntöttem a matracra. Szenvedélyesen faltuk egymást, nyelvünk ismételten a gyors tempójú táncát járta. Harry a derekamnál megragadott, fordított a helyzetünkön, így alá kerültem. Ajkaink elváltak egymástól csak egymás tekintetét figyeltük, ahogy szenvedéllyel falják egymást, minden pillanatot kiélveznek. Nyaklánca lelógott, így megragadva azt húztam közelebb magamhoz. Lábamat dereka köré fontam, teljesen rám tapadt. Ajkát egyetlen percre távolította el enyémtől, zihálva nézett le rám.
- Nem hiszem, hogy apádat így ragadtatnám el...
- Nem kívánsz? - érződött hangomból a csalódottság, úgy éreztem, hogy felültettek.
- Nem! Istenem Ana, nem erről van szó.
- Mindig azon gondolkodom, hogy vajon helyes volt-e, amit tettem, vagy éppenséggel helyes-e, amit teszek?! Kérlek, te ne most kezd el ezt a nagyon rossz szokást, mert egy éve erre a pillanatra várok. Szeretném, ha elfeledtetnéd velem a rossz dolgokat. - ajkammal minden egyes szónál közelebb kerültem hozzá, ujjaim a haját túrták és...újra megjelentek azok a különös érzések bennem, pont, mint egy éve.

Az éles fény, ami a kis résen hatolt be a sátorba bántott a szememet, így kezemet a szemem elé téve próbáltam tompítani a nap sugarait. Harry ingét magamra öltve indultam meg a bugyim keresésére, ugyanis az este folyamán nyoma veszett, hála Harry-nek. Óvatosan lépkedtem, nehogy akár egyetlen mozdulatommal is felkeltsem a mellettem szuszogó férfit, aki kérésemet teljesítve minden gondomat elfeledtette velem, egy ideig. Tudtam, hogy ez az este valamilyen szinten segít majd rajtam, ahogy rajta is, de tudtam, hogy ez csak egy ideig lesz elég. Nem segíthet azokon, amik a fejemben szinte beleégették magukat a gondolataimba, így nem engedve azt, hogy kiszedjem onnan őket. Aggódtam, persze, hogy aggódtam. Hiszen ki ne aggódna az apjáért?
- Mit csinálsz? - fáradt, rekedtes hang szólalt meg mögülem, miközben alaposan próbáltam feltúrni a körülöttem lévő tárgyakat.
- A bugyimat keresem. - duzzogva fordultam meg tengelyem körül, hogy szemtől szembe lehessek vele. Arcán pimasz mosoly ült, már kora reggel iszonyatosan ellenállhatatlanul néz ki.
- Ezt? - kezét felfedte a takaró takarása alól és a magasba tartotta a bugyimmal egyetemben. Szám O alakot formált, amitől még nagyobb lett a száján elhelyezkedő mosolya. Annyira pimasz ez a férfi, hogy hihetetlen. Fejemet megrázva közeledtem felé négykézláb járva, kezéből próbáltam kiszedni a bugyimat, sikertelenül. Kezével a derekamnál megragadott, mellkasára húzott, hajamba csókolt. Ujjaimmal a tetoválásait rajzoltam körbe, száját egy halk sóhaj hagyta el. - Mi a baj? - állát a fejemen pihentette, lélegzete a hajamat libbentette meg.
- Semmi. - egy apró csókot hintettem mellkasára, ujjaimmal továbbra játszadoztam tetoválásain.
- Más vagy. Tegnap azt akartad, hogy felejtessem el veled a gondjaidat. Most pedig azt mondod nincs semmi baj. Összezavarsz. - hangjából csalódottság érződött. Örültem, hogy törődik velem és aggódik értem és...tudtam, hogy joga van tudni, ha valami bántja a lelkemet és ezzel buzdított arra, hogy mondjam el neki. Államat megtámasztottam mellkasán, egyenesen a szemébe néztem és sóhajtottam egy nagyot.
- Apámat fenyegetik és a családból csak én nem tudok róla. Kihallgattam őket, amikor Zayn-el beszélt...és őszintén féltem őt. Azt mutatja, hogy nem veszi komolyan, de tudom, hogy fél.
- Zayn-el... - suttogva ejtette ki barátom nevét. Ízlelgette a mondataimat.
- Sokat meséltem róla neki... Bízik benne, de emiatt ne aggódj. Kérlek!
- Kedveli őt, nagyon kedveli.
- Viszont én téged kedvellek! És ez a fontos, nem az, hogy apám kit kedvel. Csupán azt szeretné, ha olyan védene meg, akiben bízik. Nem azt kérte Zayn-től, hogy jegyezzen el. - kuncogtam, ami őt is mosolygásra késztette.
- Nem is engedném, hogy megtegye. Szeretlek! - egy apró csókot hintett ajkamra, ujjai a hajamat barangolták be. - Másik gond? - hangja ismét felvette a kíváncsi szerepet.
- Másik? - döbbent tekintettel néztem fel rá, mintha nem tudnám, hogy miről is van szó pontosan.
- Ana az istenért! Azért vagyok a barátod, hogy ezeket észrevegyem. Segíteni szeretnék, hogy együtt vészeljük át ezeket. Ezt teszik a szerelmesek. - horkant rám, ujjai még mindig a hajammal játszottak.
- Tegnap mielőtt megjöttetek apuval beszéltem. Láttam rajta, hogy zavarodott, így megkérdeztem, hogy mi bántja. Ekkor egy nem várt válasz hagyta el a száját, amin igazándiból még nem is gondolkodtam. Azt kérdezte, hogy visszamegyek-e veletek. - hangom teljesen halk lett a végére, szinte már-már suttogtam, de minden percben azóta csak ezen tudok rágódni. Mi lenne a helyes? A családom vagy a barátaim? És még ezekhez hasonló kérdések emésztenek belülről, amik már-már kezdenek betegessé válni. Ezáltal persze én is mássá kovácsolódom, hiszen milyen egy ember, aki egész napját csak rágódással és a válsz kereséssel tölti? Persze, hogy eltébolyult és magába fordult. Utálom ezt...utálom és bármennyire is próbálom Anne tanácsát megfogadni, miszerint is ne törődjek a kérdésekkel, nem megy. Egy ember azért él, hogy kérdések merüljenek fel benne, mivel ez is az élet része. Kérdések nélkül nincs élet, vagyis van, de azoknak az embereknek mindenük megvan, kivéve talán a szeretetet. Ilyen vagyok, világ életemben ilyen ember voltam, akit talán nem is lehet már megváltoztatni, és talán nem is kell. Harry tekintete viszont azt bizonyította, hogy bizony ám benne is jócskán keringenek azok a kérdések, amikre nincsenek válaszok, legalábbis még nincsenek. Tekintete, ahogy arca is komor lett, már nem volt jelen az a bizonyos reggeli mosoly, a jókedv láthatóan és érezhetően is elszállt. - Héé. - kezemet arcához emeltem, végig simítottam rajta és próbáltam számat valami féleképpen felfelé kunkorítani. Tekintetét rám emelte, mélyen a szemembe nézett reménykedve abban, hogy ott majd választ kap, de még sejteni sem sejtheti, hogy én is csak keresem őket.
- Itt maradsz, igaz? - hangja csalódott volt, szomorúan csendült fel, amitől sírni támadt volna kedvem, de nem lehet, nem most. Annyira gyönyörűen indult a reggel és pont ezt nem akartam. Pont ezért nem akartam neki elmondani a gondjaimat, mert tudtam, hogy mit fog belőle kiváltani. Sejtettem, hogy önmarcangolásba kezd, hogy bizonygatja magát, hogy biztosan maradni fogok, pedig még semmi sincs eldöntve. - Ne...ne haragudj. - hirtelen maga mellé helyezett el és pillanatokon belül már egyedül voltam a kis sátorban. Itt hagyott. Hát ilyen rossz érzés, ha valaki távozik az életedből? Szemöldökömet összehúzva meredtem magam elé, majd a bugyimat megragadva húztam fel magamra. Hajamba túrtam, lábamat járásra kényszerítettem, így elindultam a házunk felé. A homok égette a talpamat, így szinte futva értem el az ajtónk elé, aminek kilincsét megragadtam, kitártam magam előtt az ajtót. Belépve már nem fogadtak a tegnap esti pohár szilánkjai, Rose biztos eltakarította őket, viszont a tekintetek mind értetlenül meredtek rám. A nappaliban ülő család tagjai mind engem néztek, egytől egyig, amik kissé idegességgel töltötték el az amúgy sem nyugodt lelkemet.
- Szobájában? - válasz helyett csupán bólintást kaptam, így lábammal a lépcső irányába lépkedtem. Végig néztem magamon, már értettem, hogy miért néztek rám úgy, ahogy, hiszen még mindig csupán Harry inge takarja el testemet a kíváncsiskodó szempárok elől. Perceken belül már ajtaja előtt álltam, ami zárva volt, így hiába próbáltam bejutni vagy akár kopogni, nem jött válasz. Zajok szűrődtek ki, tudtam, hogy rombol, hiszen a tárgyak hangosan érkeztek a padlóra, de ez is csak percek erejéig hallatszottak. - Harry még semmi sem biztos. - a földre rogytam a fal mentén, az ajtó irányába suttogtam, hogy tudassam vele az igazat. - Már tudom, hogy éreztél, amikor elhagytalak. Tudom, hogy szeretsz! - hangom egyre hangosabban csendült fel, komolyan gondoltam, amit mondtam neki. - És én is szeretlek Harry! Kérlek, kérlek szépen, ne zárkózz el! Szükségem van rád! - kitörni készülő könnyeimet már nem bírtam visszatartani. A feszültség, ami az utóbbi egy-két napban jelen volt az életemben több mint sok. Nem bírtam...főleg azzal a tudattal, hogy az, aki a világot jelenti nekem most bent ül a szobában, elzárkózva a világtól és azzal gyötri magát, hogy elveszít. Újra.