THIRTY - THIRD CHAPTER

Hát sziasztok!(: Tudom magamhoz képest későn jelentkeztem, de valami oknál fogva..nem bírtam írni. Nem tudtam neki kezdeni, annak ellenére, hogy ötleteim voltak nagyon is. Azért...remélem elnyeri tetszéseteket, köszönöm ismételten a díjakat, hihetetlenek vagytok!(:

Szép hétvégét nektek, sokszor puszillak titeket!(:

Have a nice day,

Susan:*

Rooms

"Összeillettek, és ezt mindenki nagyon jól tudta. Ana teljesen más volt a közelében, ahogy a fiú is. Mérhetetlenül szerelmesek és ez ellen nincs mit tenni." - Indio Downey

Anastasia Hill

Nem könnyű úgy vezetni, hogy az apád minden mozzanatodat figyeli, hogy a szemed sarkából látod mosolygós arcát, aminek hangot is ad. Sosem gondoltam volna, hogy a szüleim elvesztése után még lehetek boldog, hogy egy szép, boldogsággal teli család része lehetek, de tévedtem. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban, hogy senkinek sem leszek megfelelő, de, ahogy a mondás tartja: Tévedni emberi dolog. Szememet egy pillanatra lehunytam, hiszen egy teljesen egyenes úton haladtam tovább, előttem senki sem volt jelen. Aprót ráztam rajta, amit egy kuncogó hang követett. Lábamat erősebben nyomtam a gáz pedáljára, amitől mind a ketten az ülésbe tapadtunk. Imádom ezt a kocsit, imádom a mellettem ülő férfit és imádom azt az érzést, ami most egész testemet átjárja. Boldog vagyok és visszakaptam azt a fiút, akit talán még az éltemnél is jobban szeretek, pedig nem kéne. Rájöttem ebben az egy napban, hogy noha életem legrosszabb döntését hoztam meg, hogy magára hagytam, de mégis még mindig ugyan olyan szenvedéllyel érzünk egymás iránt, mint akkor. Kapcsolatunk még csak fejlődőben volt, amikor magára hagytam és összetörtem, de most...most talán még inkább kiélvezzük a drága perceket, amit együtt tölthetünk. És a jel...a jel, amit hagyott a nyakamon ráébresztett arra, hogy ténylegesen is fontos vagyok a számára, mivel ezzel akarja minden hímneműnek jelezni, hogy valaki birtokában vagyok és nem ajánlatos a tisztes távot megszegni. Már nem féltem attól, hogy utálni fognak, nem érdekelt, hozzá szoktam, de...idővel talán majd a tinik - akik Harry szívéért harcolnak - rájönnek arra, hogy Harry és az én boldogságomnak örülniük kell és nem ítélkezni ellene. Talán egymásnak teremtett minket a sors, talán örökre együtt kell lennem azzal a fiúval, aki már csak a puszta jelenlétével eléri azt, hogy a fellegekben érezzem magamat. Szeretem őt és ezt csak tiszta szívemből tudom mondani. 

- Sokkal többet is tud ez a kocsi. - apám vidám, élettel teli hangja zökkentett ki az elmélkedésemből, amiből...az utóbbi időben jócskán kijutott számomra. Szemöldökömet felhúzva meredtem rá, még sosem mondott ilyet, így meglepetésként ért a kijelentése, amit...örömmel fogadtam. 

- Így is többel megyek, mint, ami megengedett. - komoly érett nő módjára válaszoltam neki. - Még a végén megbüntetnek. 

- Én vagyok a híres Vasember, nem mernek megbüntetni. - hangosan felnevetett, vállát megrándította. Olyan fiatalnak látszott és olyan gondtalannak. Sosem adódott meg neki, hogy lánya legyen, talán éppen ezért szeret annyira. Ezért aggódik értem és ezért ítéli el valamilyen szinten Harry-t is. Az apák és az ő aggodalmaskodásuk. Tudom nagyon jól, hogy sok idő kell ahhoz, hogy Harry-t megkedvelje, de tudom, hogy így lesz. Jó kapcsolatot fognak egymással ápolni, hiszen Harry annyira magával ragadó és...ő mondta, hogy Gemma és Anne mennyire kedvesek és aranyosak. Harry is ugyan olyan, mint ők, ugyan olyan nagy szíve van, mint Anne-nek vagy Gemma-nak. 

- És szerinted ez beválik te híres vasmasina? - hangomban egy kis gúny érződött, a lábamat leemeltem a gázról, bekanyarodtam a mélygarázsba. Mindketten szinte egyszerre szálltunk ki a kocsiból, amit egy gombnyomásra beriasztottam. Az ajtó felé igyekeztünk, amit kitártam magunk előtt, beléptünk a lakás nyugodt, csendes és magával ragadó környezetébe. A kanapé felé igyekezett, maga mellett megpaskolta a helyet és azaz ember, aki előbb a kocsiban felhőtlenül boldog volt, már nem volt jelen. Valami nyomta a szívét, amit nem akart nekem elmondani, pedig már réges régen tudom ennek az okát. Lábaimat lassan emeltem, hátsó felemet mellette helyeztem el, fejemet az ölében pihentettem. Ujjai perceken belül a hajamat simították, ami egész testemet jó érzéssel töltötte el. Hmm, ez jólesik. Percekig csak kémlelte az arcomat, mintha egy kérdést akarna feltenni, csak nem meri, vagy éppen nem tudja rendesen megfogalmazni.

- Ana. - hangja csendesen szólalt fel, tekintete üveges volt, kíváncsivá tett. 

- Hmm? 

- Visszamész velük? - olyan megtört volt, annyira szomorú. Még sosem hallottam őt így beszélni, és nem gondoltam volna, hogy most ilyen gondolatokkal fogja az elmémet terhelni. Őszintén szólva még nem is gondolkodtam el ezen, pedig a napok egyre gyorsabban telnek, így is közelebb kerítve minket a Premierhez, ami után valószínűleg a fiúk visszatérnek a csodálatos londoni környezetbe. Percekig bámultam a szemébe és gondolkodtam ezen, hogy mit tennék valójában, ha feltenné nekem ezt a kérdést bármelyik fiú vagy esetlegesen lány, de... de sajnálatos módon sem az eszem, sem a szívem nem tudott rá biztos választ adni. Tudtam, hogy mind a két hely valami miatt fontos számomra, Manhattan a családom miatt, míg London a barátaim és a kedvesem miatt csábító ajánlat. Nehéz döntés, amin még nem akarok rágódni, még túl korai annak ellenére is, hogy tudom: ideje lenne rajta gondolkodnom. Fejemet kissé megráztam, apám szemét kémleltem, ami most idegesen járkált jobbra, s balra.

- Még nem merült fel ez a kérdés, és, hogy őszinte legyek meg sem fordult a fejemben. Mind a két hely csábító, hiszen...Mahatten-hez is köt valami, ahogy London-hoz is. Gondolkodok rajta, de nehéz döntés. Szeretnék most a pillanatnak élni és kiélvezni mindent, de ne aggódj, tudósítalak a döntésemről és, ha megyek..., akkor tisztességesen távozok majd. 

- Hahó adrenalin függők. - Susan vidám hangja zavarta meg a komolynak mondható beszélgetésünket, amihez perceken belül a fiúk hangja is társult. Indio lépett be a szobába kezében Extonnal, aki Harry nevét mondogatva mosolygott rám. - Rose? - torpant meg a konyhában, Rose-nak semmi nyoma sem volt. Apuval mind a ketten váll rándítva válaszoltunk egy pimasz mosollyal egyetemben. - Ana megmutatnád a szobákat a vendégeinknek? 

- Persze. - mosollyal az arcomon löktem el magamat Rob öléből, majd lábamat a talajra téve szökkentem fel az emeletre nyomomba a vendégekkel. - Gondolom nem bánod Eleanor, ha összezárlak Louis-val, de ha szeretnéd... - az első szoba ajtajánál megálltam, ami a folyosó végén volt, Eleanor arcára hatalmas mosoly ült, ahogy a többiekére is. Louis sértődötten összefonta mellkasa előtt a kezét, de nagyon koncentrált, hogy a kitörni készülő nevetését visszafojtsa. 

- Megfontolandó... - huncut mosollyal fordult barátja felé, lábujjhegyre állva nyomott egy gyors csókot Louis szájára, aki hirtelen mellkasára vonta gyönyörűséges barátnőjét. - Azt hiszem, kibírom vele. - mellkasába fúrta arcát, kuncogó hangja onnan csendült fel. Lábamat tovább emeltem, amíg talán a legszebb szoba ajtajához nem értünk, amit Anne-nek szántam. 

- A ház talán legszebb szobája. - arcomra mosoly ült, egyenesen Anne szemébe néztem. - Mindig rád gondoltam, amikor Robert elhozott ide, így szeretném, ha te kapnád. Gyönyörű a kilátás és, annyira a te stílusodat tükrözi ez a szoba.

- Ó, drágám. Köszönöm szépen. Biztosan csodás, bízom az ízlésedben. - kezével arcomhoz nyúlt, végigsimított rajta. Szememet egy pillanatra lehunytam, arcomat beletemettem tenyerébe, hiányzott az érintése. Egy mély levegővétel után sikerült szemeimet kitárni, ami észlelte az előttem álló mosolygó csapatot. 

- Minden szobához van fürdő, szóval nem kell sorba állni, hogy fürödni tudjatok. Ez itt a te szobád lesz Gemma, a mellette lévő két szoba pedig Niall-é és Liam-é. Szerintem mind a kettő ugyan olyan jó, nem kell érte harcolnotok. Remélem megfelelő lesz számotokra, az egész házat Susan rendezte be és tervezte meg. Jó ízlése van, ért ezekhez a dolgokhoz. - büszkén ecseteltem nevelőanyám kiváló és egyedülálló képességeit, amire mindannyian büszkék vagyunk. Egyszerűen egy hétköznapi, jelentéktelen tárgyból képes valami mást, jobbat alkotni, csupán azért, mert irigységre méltó adottsággal született. 

- És az én szobám? - csodálatomból Harry húzott vissza, felhúzott szemöldökkel figyelte minden mozzanatomat, már csak ketten voltunk a folyosón. 

- Kifulladtunk a szobákkal kapcsolatban, viszont egész kényelmes kis nyugágyunk van kint a teraszon. - hangom komolyan csendült fel, ajkamba haraptam a kitörni készülő nevetés miatt. Harry szája O alakot formált, meglepte a kijelentésem, de tudta, hogy az egész egy kis csipkelődés. Száját nyílásra kényszerítette, ajka felfele kerekedett, ami egész arcát uralta. Nem tudott semmit sem mondani, kétszer is kinyílt szája, majd vissza is csukódott. 

- Mondanám, hogy alszom veled, de most jelen pillanatban azon dolgozom, hogy apádat lekenyerezzem. Szóval...akármennyire is fáj, a nyugágyat választom. - ajka lekonyult, szerettem, amikor tettetett rosszkedvet színlelt, mert ez annyira...annyira kisfiússá varázsolta egész lényét. 

- A szobád a szobám mellett van, itt, ni. Remélem tetszeni fog, rengeteget voltam itt, ahogy Anne szobájában is. Valami miatt mind a kettő rátok emlékeztetett és...ez adott erőt, hogy túléljem nélkületek. - az ajtót kinyitottam, beléptem és nyomomban Harry igyekezett. A bőröndje hangosan érkezett a parkettára, az ablak felé sétáltam, ami csodás rálátást nyújtott a tengerre. Egy kéz fonódott a derekam köré, fejét a vállamon pihentette. Percekig csöndesen álltunk, élveztük egymás közelségét, csupán a szuszogását hallottam a fülemnél, de persze ennek is véget kell vetni. Mind a ketten hirtelen fordultunk az ajtó felé, ahol halk kopogás hallatszott. Anne mosolygós arcával találtuk szembe magunkat, szeme csillogott összeragadt testünk láttán. 

- Ana tudnál egy percre jönni? - kissé zavarodottan szegezte felém kérdését. 

- Persze. - mosolyra húztam ajkamat, Harry öleléséből kibújtam, lábaimat járásra bírtam, azonban Harry kezemnél fogva visszarántott, ajkát enyémre tapasztotta. Egyik keze vadul túrta már-már fekete hajamat, míg másikkal gyengéden a fenekemen simított át párszor. Akaratlanul is, de egy nyögés hagyta el a számat, vigyorogva váltunk el egymástól, zihálva. Egy utolsó puha csókkal lepte el szinte vörösen izzó ajkaimat, majd mellettem elhaladva indult meg az ajtó felé. Apró léptekkel követtem őt, de nem sokáig, hiszen eltűnt a lépcső felé vezető úton. Nagyokat pislogva haladtam Anne szobája felé, kezemmel ajkamon simítottam át. Kezemet felemeltem, halkan az ajtónak ütöttem. Bentről egy halk "Gyere" hangzott el, így a kilincset megragadva nyitottam ki az ajtót, majd miután beléptem rögtön be is csuktam magam mögött. Anne kint állt az erkélyen, a tájat fürkészte tekintetével pont, mint én, amikor rájuk gondoltam. - Valamire szükséged van? -   közvetlen mellé álltam, a korláton támasztottam meg a kezemet, hajamat egy lágy szellő libbentette meg. Anne egész testével felém fordult, mellkasára vont és szorosan szorított, mintha félne, hogy pillanatokon belül futásnak eredek. - Anne... Anne minden rendben, nem megyek sehova. - kezemmel a hátán simítottam át, teste remegni kezdett. 

- Jaj, Ana. Kislányom. - hangja megtört volt, szakadozott. Sírt, már tisztán hallottam, hogy sírt. - Annyira aggódtunk érted. - kissé eltolt magától, arcához nyúlva törölte le a kiszökkenő könnyeket. Arcomon egy halvány mosoly jelent meg, kezemmel megragadtam a kezét és a kanapéhoz húztam, ami a teraszon helyezkedett el. 

- Tudom... - sóhajtva foglaltam el a helyemet, mellettem Ő ült, csillogó szemekkel. - Ne haragudjatok, nem így akartam. Én...én nem gondoltam volna, hogy ilyen életem lehet, még mindig felfoghatatlan számomra, de igaz. Sajnálom, hogy megbántottam a fiadat és téged, a családotokat, de meg kell értenetek, hogy a szívem után mentem. Szerettem és szeretem Harry-t, néha már annyira, hogy az megrémiszt, de...Indio az egyetlen élő rokonom, akit meg kellett ismernem. 

- Miért tűntél el? Miért nem válaszoltál a fiúknak? Egyáltalán... - hangja elhalt, kezével enyémet érintette.

- Robert anyám volt férje volt. Anyám elhagyta őt, pont úgy, mint én Harry-t. Érdekes, nem? - kissé felnevettem kínomban, szememmel még mindig a lábamat figyeltem. - Robert egyik nap megjelent és elmesélte a történetét, ami szomorú és...érthetetlen, de jobban belegondolva reális. Mind a ketten fiatalok voltak, de Indio akkor már a világon volt. Robert nevelte őt fel, nem is kereste anyámat, mert tudta, hogy azzal talán csak ártana neki, és...akkor már más nyerte el a szívét. Látta az újságban a cikket és ismerős lettem számára. Így jutottunk el odáig, hogy eljött és másnap vele tartottam. Nem erőltetett semmit, sőt...haragudott is rám a távozásom miatt, de tudta, hogy bármit is mondd, nem segít. Napokig nem beszéltem hozzájuk, csak szavakat. Indio és Robert is törekedtek arra, hogy kirángassanak ebből az állapotból, sikerrel jártak. Új telefonszámom lett, új életem és egy új családom. Minden nap gondoltam rátok...rossz volt, de boldog is voltam. Tudtam, hogy rosszul cselekedtem, hiszen láttam a cikkeket Harry-ről. Ezért döntöttem úgy, hogy csinálok egy Twitter profilt, ahol...jelzem, hogy jól vagyok, minden rendben van. Nem számítottam arra, hogy írni fognak, persze csalódnom kellett, mert tele lett a falam velük. Nem reagáltam, mert tudtam, hogy azzal csak magamnak ártok, csak a családommal akartam lenni. Anne, ha...ha Harry-vel beszéltem volna, akkor visszatértem volna Londonban azelőtt, mielőtt kész lettem volna a dolgokra. - hangom egyre halkult, torkomban hatalmas gombóc keletkezett.

- Ana nézz a szemembe, emiatt nem kell szégyenkezned! Örülök, hogy visszatértél, hogy jelentkeztél annak még jobban, hogy a fiam boldog melletted! Annyira megváltozott, amióta látott, majd kicsattan. Nem haragudtunk rád, csak aggódtunk, ez meg se forduljon a fejedben! - kissé korholt az utolsó mondatával, viszont szavai visszhangot képeztek a fülemben. Harry boldog. - Gyere, menjünk. Biztos hiányolnak már a többiek. - helyéről felállt, kezét nyújtotta felém, amit előszeretettel fogadtam el. Mosolyra húztuk ajkainkat és úgy lépkedtünk be a szobába. Most jöttem csak rá arra, hogy ámbár rosszat tettem velük, de ennek ellenére még mindig olyan nagy szeretettel látnak el, mint akkor, amikor szükségem volt rájuk.

A nap rohamosan szaladt, viszont egy jó társaságban ez nem meglepő. Mindannyian nevetve fogyasztottuk el a fenséges vacsorát, amit Rose készített el. A vacsora után mindannyian kiültünk a földszinti teraszra, ahol egy-egy pohár bor társaságában csodáltuk a lemenő nap által nyújtott gyönyörű látképet. Szavak nélkül is élveztük egymás társaságát és...Harry a nap folyamán eléggé különösen viselkedett Indio-val egyetemben. Hosszú ideig voltak együtt el, ami...kezdett idegességre késztetni, ugyanis félő volt, hogy Indio vagy jól elgyapálta a barátomat vagy esetlegesen jó messzire elcsalta és szépen ott is hagyta. Ezalatt az idő alatt mindvégig idegesen járkáltam körbe és körbe és csak akkor hagytam alább ezt a tevékenységemet, amikor az ajtón bejövő két fiút tekintettem meg, épségben. Mielőtt mindannyian nyugovóra tértünk volna egy közös képpel búcsúztunk el egymástól Harry-vel, amit Gemma profi ujjainak köszönhettünk. Természetesen egyből jött Twitteren az értesítés, hogy egy bejegyzésben megjelöltek engem, amit Harry osztott meg a ma esti képünkkel. Haragosan mégis boldogan meredtem a parton készült képre, hiszen...egy év után végre újra mellettem van, érezhetem az illatát és nézhetem gyönyörűséges zöld szempárját. Ennyi idő után is sikerül olyan érzéseket felébresztenie bennem, amire még John sem volt képes. Szememet lehunyva próbáltam magamat álomba ringatni, persze sikertelenül, mivel minden apró dologról, ami szemem elé került ebben a sötét szobában Harry jutott eszembe. Mellette akartam lenni, de mivel most azon van, hogy apám szívébe férkőzzön elvetette azt az ötletemet, hogy mellettem ébredjen fel holnap reggel. Az ágyban csak forgolódtam, már tehetetlenül álltam a dolgokhoz, így testemet fedő takarót oldalra terítve álltam fel, papucsomba bújtam és lassú léptekkel igyekeztem az ajtó felé. Kezemet a kilincsre helyeztem, óvatosan nyomtam le, majd magam előtt kitárva az ajtót lépkedtem le a lépcsőfokokon. A konyha felé sétáltam, a hűtőt kitártam magam előtt és egy pohár tejet öntve igyekeztem vissza a nappali felé. Tekintetem akaratlanul is megakadt az ablakon, azon belül a tájon, ahol most érdekes fények villogtak. Szememet összehúzva lépkedtem az ajtó felé, ahol most már egy test tűnt fel. Az ő teste egy gitárral egyetemben. A homokban, szívalakban kitett gyertyák, lélegzetelállító volt, főleg, hogy ezek mellé egy pléd volt leterítve egy kis kosárral egyetemben. A pohár kiesett e kezemből, hangosan érkezett a padlóra, szinte azonnal összetört. Kezemmel a kilincs felé nyúltam, kiléptem a kellemesen hűs levegőre és ekkor...ekkor egy ismerős dallam csapta meg a fülemet, amit ő énekelt. Szemembe könny gyűlt, lábammal gyorsabb tempót diktáltam és csak egy valamire tudtam gondolni, mégpedig arra, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fiút, aki a számukat énekelve próbál romantikus környezetet teremteni éjszaka a tengerparton. 

"Your hand fits in mine

Like it's made just for me

But bear this in mind

It was meant to be

And i'm joining up the dots

With the freckles on your cheeks"