TWENTY - EIGHTH CHAPTER

Concern

" Féltem, hogy  el fogom veszíteni a húgomat  ezzel a fellépéssel." - Indio Downey

Anastasia Hill

Egy év... Mindenki csodálkozik, amikor meghallják, hogy Robert Downey Jr.-nek van egy húsz éves lánya, aki valójában nem is az. Persze, mint minden színész ilyenkor próbálja titkolni a dolgokat, kerülni a médiát és...eddig nekünk valamilyen szinten sikerült is, ugyanis nem virítok egyik címlapon sem úgy, mint a "Vasember eltitkolt lánya". Időközben elkezdték apám új filmjét forgatni, amin néha-néha megjelentem és támogattam őt. Csodáltam, hiszen...tényleg érti a dolgát ebben a szakmában, ami miatt nem csak én tisztelem őt, hanem sok ezer-tízezer felnőtt és gyerek egyaránt. A fiúk...no igen. A fiúk számtalanszor kerestek Twitteren, de...valami oknál fogva nem voltam képes rá, hogy válaszoljak nekik. Képeket folyamatosan megosztottam magamról, hogy tudják ténylegesen is rendben vagyok, de a lelki világom még nem érett meg arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek velük. Nagyon nehéznek bizonyult az a dolog, hogy megszokjam, hogy ők már nem az életem részei, nincs reggeli hangzavar, vagy...csak egy tetoválásokkal ellepett izmos test, amihez göndör fürtök és egy hihetetlenül magával ragadó zöld szempár társult. Tudtam...vagyis gondoltam, hogy Harry-nek okoztam a legnagyobb fájdalmat, hiszen egyedül hagytam őt egy olyan este után, amit valószínűleg egyikünk sem fog elfelejteni sohasem, de mindennek van miértje, amiért az embernek döntést kell hoznia két igen nehéz választás közül és...én most a családomat választottam. Hónapok múltán jöttem rá arra, hogy ugyanúgy cselekedtem, mint régebben anyám...Elhagytam azt a személyt, akit szerettem és még a mai napig is szeretek, de talán egyszer tényleg megmagyarázhatom neki és a többieknek is, hogy mi is történt valójában. És az, hogy eljöttem... talán életem legjobb döntésének minősült, ugyanis bátyámban rátaláltam arra az emberre, akit régóta kerestem. Nagyon furcsa, hogy mind a ketten ugyan úgy gondolkodunk, és néha cselekszünk, amivel őszintén szólva kiakasztjuk apánkat.
- Imádom, amikor így elgondolkodsz. - huppant le mellém a homokba. Igen...egy újabb családi program, amit imádok, hiszen a tengerpart forró, de mégis hűvös részlegében kell eltöltenem. Nos...akármennyire is nehéz volt, de meg kellett szoknom, hogy Rob piszkosul gazdag, ami rám is hatással lett, igaz nem egyből, de az idő elteltével egyre jobban éreztem azt, hogy lassan olyan gazdaggá tesz, mint amilyen ő. - Megint a tini majmokon merengtél, vagy most más fickó van a dologban, akinek be kéne vernem a képét? - vállamnál kicsit meglökött, szemét a napszemüveg takarta, de ennek ellenére láttam magam előtt csibészes nézését, amivel ilyenkor illetett.
- Nem majmok! - horkantam fel nevetve, ugyanis tudtam, hogy Indio ezeket nem gondolta komolyan. - Nincs senki a dologban Indi, csak elmélkedtem az élet bonyodalmain, tudod...amin te nem szoktál. - mosolyra húzódott a szám, aminek hangot is adtam, ám ebben a percben bátyám a térdemnél megragadva kapott az ölébe és közeledett velem a tenger felé. Hangosan nevetve ütögettem óvatosan a mellkasát, mindhiába, hiszen lépteit ezzel a cselekedetemmel inkább meggyorsítottam. Pillanatokon belül már mind a ketten a tenger langyos vizében voltunk, ámbár ő, amint testét víz érte kissé megemelve a testemet dobott bele. Orromat fogva jöttem fel a mélyből, amit ő röhögve fogadott. Haragos tekintetemet látva azonban tudta, hogy most jobb, ha meghúzza magát és talán ezért döntött amellett, hogy hozzám közeledve ölel át szeretetteljesen.
- Túl sokat elmélkedsz, Ana! - jókedvének már nyoma sem volt, hangja komolyan csendült fel. - Ha folyton a múltban élsz, akkor mi lesz a jelennel és a jövővel? Tudom, hogy bánt, ami történt a fiúkkal, hogy hirtelen csöppentél bele a mi világunkba, de...szeretünk! Végre van anyámból valami, végre megtaláltunk és velünk vagy! Boldog vagy, vagyis annak látszol. - minden szavát a fülembe suttogta, megnyugtatott vele.
- Elhagytam Őt, mint akkoriban anyánk apádat. Ez... - hirtelen fordítottam a helyzetünkön, így történt meg az, hogy immáron már teljes figyelmemmel a szemét pásztáztam. Hogy mit láttam benne? Aggodalmat, kíváncsiságot? Magam sem tudom, de most a szemüveg nem takarta el anyámra emlékeztető tekintetét. - nem jó cselekedet. Tudom, hogy rosszat tettem, sőt teszek most is, de mégis boldog vagyok. Tényleg boldog vagyok veletek, hiszen annyira...annyira rendesek vagytok, de... - hangom elhalt és éreztem, hogy a szememben rohamosan kezdenek gyűlni a könnyek.
- De mi, Ana? Tudom, hogy félsz...én is féltem mielőtt hozzánk jöttél, de ez normális. - kezét az államhoz helyezte, óvatosan végigsimított rajta, majd felemelte, hogy ismételten megtalálja velem a szemkontaktust. Mosolyra húzta a száját, szemüvegét a fejéről lekapta és óvatosan rám helyezte. - Így egy kicsit láthatatlan vagy. Csak egy szemüveg, de rengeteg dolog el tudsz vele rejteni, például a szemedet. Ilyenkor nem látszik, hogy sírsz-e, vagy csillognak-e a szemeid. A legfontosabb dolog talán a testen az a szem. Rengeteg dolgot le lehet belőle olvasni, de így... nem tudod megállapítani a beszédpartnered reakcióit. Figyelj, nemsokára úgy is találkozni fogunk velük, azt lehetetlen elkerülni. Addig próbálj meg nem erre gondolni és...élvezni az életet, a nyarunkat és azt, hogy velem lehetsz!
- Kicsit távolodjatok el egymástól, mert úgy néztek ki, mint egy szerelmespár! - törte meg a beszélgetésünket kuncogó hanggal apánk, aki az utóbbi időben rendesen gondomat viselte. Mind a kettőnket a mellkasára vont és szorosan ölelt minket, mert, ahogy mindig is elmondta, mi vagyunk számára a legfontosabbak.

Barna bőr, makulátlan haj, ezt teszi egy kiadós nyaralás és a drága samponok sokasága. Hogy miért is fontos ez? Miért pont most? Csupán azért, mert a holnapi nap azt hiszem mindannyiunk életében nyomot fog hagyni. Rob által sikerült néhány dologra szert tennem, amiről nem is tudtam, hogy bizony ténylegesen is képes vagyok rá. Indio rengeteget segített, támogatott és most nélkülük...a családom nélkül nem itt lennék, ahol.
- Izgulsz? - álltunk meg a hatalmas épület előtt, a szám már automatikusan kiszáradt, gyomrom görcsbe rándult.
- Őő..., ha azt mondom kicsit, akkor hazudok. Nagyon félek! - szemöldökömet összerántva figyeltem a mosolygó fiút, aki a kormány mögül mulatott rajtam nagyokat az utóbbi egy órában.
- Nyugi, imádni fognak! És...ez csak egy próba, már sokszor átestél rajta. - vállat vonva nyúlt át rajtam, majd az ajtót kinyitva tessékelt ki a kocsiból. Szép...mondhatom.
- Kidobsz? - csípőre tett kézzel álltam még mindig a nyitott ajtó mellett, ahonnan teljes rálátást nyertem kuncogó testvéremre.
- Mint mindig! - kacsintott egyet, majd fejével az ajtó felé biccentett, így megragadva a nehéz tárgyat jó erősen - vagyis amennyire bírtam - becsaptam, ami hangos kattanással záródott be. Tengelyem körül megfordulva indultam be az épületbe, ahol már a többiek vártak türelmetlenül.
- Ana! - köszöntött szokásos kedves hangján Mark, az egyik szervező. Papírjait félretéve sietett elém, majd mellkasára vont.
- Mark...még megfojtasz! - kuncogtam bele mellkasába, mire elengedett és kezemet megragadva húzott a színpad felé.
- Ma a fiúk is jönnek és...van egy olyan sanda gyanúm, hogy előbb fognak direkt érkezni. Tudod... - kezdett bele, idegesen tarkójához kapott és sejtettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Tudom milyenek...kíváncsiak és engedetlenek. Találjunk ki valami...valami jelzőt.
- Nem is rossz ötlet! - fejét felkapva meredt rám, szája felfele kunkorodott. - Álarc? A számhoz most pont illene.
- Milyen álarcra gondoltál?
- Ez? - a polc felé nyújtózkodva ragadta meg a vöröses színben pompázó álarcot, ami csupán a szememet engedte szabadon. Tetszett, gyönyörű volt és ennél jobb ötletet nem is tudott volna kieszelni. Még mindig mosollyal az arcán lépett közelebb hozzám, majd a kezembe adva a tárgyat várta, hogy magamra helyezzem. Az arcom elé helyeztem és óvatosan megfordulva találtam szemben magamat egy tükörrel, amiben én virítottam teljes életnagyságban. Tényleg csak a szemem volt szabadon, semmi más, ami titokzatossá tette egész lényemet. Mosolyra húztam a számat, boldog voltam, mivel így senki sem ismerhetett fel. Az álarcot felhajtottam, így az most a fejem tetején díszelgett, hála az őt tartó kis szalagnak, ami hátul összefogja a fejemmel, nehogy véletlenül leessen róla. Mark szeme csillogott, arcán megjelent az a pimaszkás mosoly.
- Csodásan mutat rajtad Ana, de most, sipirc! Várnak a táncosaid!
- Ma úgy tűnik mindenki zavar! - ajkamat próbáltam szomorkás hangulatba átvinni, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is, hiszen Mark arckifejezése először elkomolyodott, majd látva gyenge próbálkozásomat rögtön visszatért a vigyor az arcára. Komótos léptekkel igyekeztem a színpad felé, ahol már a táncosaim melegítették be izmaikat a próbára. Ahogy meglátták teljes alakomat a színpadon rögtön felém igyekezve álltak be a helyükre, majd egy mikrofont a kezembe véve kezdtük el a munkát.

Az utolsó szám próbájához is elérkeztünk és nyugodt szívvel kezdtem bele az éneklésbe, hiszen a fiúk nem jelentek meg, így veszély nélkül tudhatom magam mögött ezt a napot. Már a szám közepénél jártunk, amikor Mark éles hangja csapta meg a fülemet, így gyors tempóban húztam le arcom elé a maszkot, ami csupán a szememet hagyta szabadon. A táncosok kissé megtorpanva figyeltek engem, de egy percre sem hagyták abba a táncot, nem vétettek hibát, viszont én...testemmel a bejárat felé fordulva döbbentem le egy percre. Ő állt ott...a rég nem látott fiú, aki most kissé összehúzott szemmel figyelt minket. A szám utolsó részéhez értem, majd elköszönve a táncosoktól még mindig arcomat fedő álarccal igyekeztem feléjük. Szívem hevesebben dobbant, amikor megcsapott a rég nem érzett illata, ámde nem szólalhattam meg...még nem. Lefagyasztották a testemet, nem ismertek fel, aminek örültem. Egyet biccentettem feléjük, tovább akartam menni, de nem bírtam. Kezemnél megragadva rántott vissza és mélyen a szemembe nézett, mintha meg akart volna fejteni. Egy pillanatig azt hittem...tényleg azt hittem, hogy felismert, de miután a fülembe suttogott, tudtam, hogy csupán a sötétben tapogatózik, ami kissé könnyített a lelkemen. Egy sóhaj kíséretében téptem ki kezemet az övé közül, majd sietős léptekkel távoztam a szobából. Az ajtón kilépve csapott meg a londoni hideg levegő, amit már oly régóta vártam. Magam elé meredve lépkedtem az utcán, még mindig nem fogtam fel, hogy ennyi idő után találkozhattam velük, vele és...még mindig ugyan olyan hatással van rám, mint akkor volt.
- Héé... - ragadta meg valaki a vállamat, amivel sikerült visszazökkentenie a való világba. - Minden rendben, Ana? - fejemet megrázva találtam szemben magamat Indio aggódó tekintetével.
- Hmm? - számat nem bírtam nyílásra kényszeríteni, az álarcot fogva nyitottam ki a kocsi ajtaját, majd az anyósülésre behuppanva kötöttem be magamat és vártam, hogy végre hazamehessünk a szállodánkba.
Indio út közben egy szót sem szólt hozzám, tudta, hogy nem válaszolnék vagy, ha netán tán nyílásra kényszeríteném a számat, akkor is csak egy szavas válaszokat kapna mindössze. Tudom, hogy ez...nem helyes, hogy így viselkedek még mindig velük, de...nem bírtam még változásra bírni a testemet, még mindig szokatlan volt a környezet és...akárhogy is nézem London kissé felzaklatott. A nap szinte elrohant...így történt meg az, hogy hirtelenjében érkezésünk után - számomra öt perccel - pár órával már a vacsorát szállították fel a lakosztályunkba. Annyit tudtam csak tenni, hogy a villámmal piszkálgattam az ínycsiklandozó ételt, amit mindegyik családtagom érdekes tekintettel kísért végig. Megelégeltem a dolgot, már engem idegesített, hogy nem vagyok képes odafigyelni semmire sem, így...felállva az asztaltól lépkedtem egészen az erkélyünkig, ami csodálatos rálátást nyújtott Londonra. A nyugágyba belefeküdve meredtem magam elé és gondolkodtam a ma történteken. Akaratom ellenére is Harry arca villant fel előttem...csodálatos zöld szemei, karakteres arca és hibátlan ajkai, amit oly sokszor tudhattam magaménak. Ilyenkor viszont már késő ábrándozni...magamnak köszönhetem mindazt, ami most történik. Ha akkor nem megyek el, talán még mindig magam mellett tudhatnám őt, őket, de viszont akkor nem ismerném azokat az embereket, akiknek már annyi mindent köszönhetek.
- Szépség. - csendült fel egy rekedtes férfihang az ajtó felől, így fejemmel felé fordulva tárult elém apám alakja. Annyira érdekes, hogy hónapok elteltével megillettem ezzel a komoly szóval...de, amint észrevettem tetszett neki, hogy apámként tekintek rá. Sokat mesélt anyámról...rengeteget és...azt vettem észre a szavaiból és a szeme csillogásából, hogy még a mai napig is szereti őt. Olyan hirtelen hagyta el őt anyám, még fel sem tudta fogni a hiányát, de muszáj volt túltennie magát rajta. Ilyenkor akaratlanul is, de Harry neve merült fel bennem...és az arca, amikor rájött arra, hogy már nem vagyok ott velük. - Zaklatott vagy a próba óta. Mi történt? - simított végig a fejemen, majd előrébb döntve a testemet ült le mögém, fejemet a combjára helyezte és ismételten fejemhez emelte a kezét.
- Találkoztam velük. - suttogtam kicsit nyugodtabban, elérte a hajam cirógatásával, hogy szívem kissé nyugodtabb állapotban dobbanjon, mint eddig.
- Felismertek? - keze egy pillanatra megállt, fejemet hátradöntöttem, így alulról csodálhattam a férfit, aki most homlok ráncolva tekint le rám.
- Nem, álarc volt rajtam. - fejemet megráztam, tekintete ellágyult, mintha nem értené, hogy mi lehet akkor a bajom. Éreztem, hogy ez a kérdés piszkálja belülről, így egy mély sóhaj kíséretében folytattam. - Csak...félek, hogy mit fognak holnap szólni. Azért mégis csak egy éve nem találkoztunk és... Istenem Rob még mindig szeretem őt. - hirtelen felpattantam, ismételten ülő helyzetben voltam, testemmel Rob felé fordultam. - Elhagytam őket, mint anyu téged. Egy éve próbálnak velem kapcsolatba lépni, persze mindhiába, mert gyáva vagyok. - hangom el-elhalkult, szememet a könnyek égették.
- Kicsim. - Rob hangja halkan, mégis megnyugtatóan szólalt fel, keze a vállamhoz ért, amit óvatosan kezdett el cirógatni. - Anyád akkor jól döntött, ahogy te is. Hidd el, hogy minden rendben lesz, emiatt nem kéne aggódnod. Most azzal foglalkozz, hogy holnap végre megmutathatod, hogy mire is vagy képes.
- Nem is tudom...úgy érzem, hogy cserbenhagytam őket.
- Olyan vagy, mint édesanyád. - egyik kezét óvatosan arcomhoz emelte, végig simított rajta. - Ne gondolkozz ezeket. Nem tudhatod minden olyan kérdésre a választ, ami a "Mi lett volna ha..." - val kezdődik. Sokat hibáztam én is...kezdjük csak anyáddal és utána folytassuk azzal, hogy elhoztalak magammal.
- Apu semmit sem rontottál el azzal, hogy elhoztál. Egy lehetőséget ajánlottál fel, amit ÉN - hangsúlyoztam ki az én szócskát, hiszen ő semmit sem rontott el. Én döntöttem úgy, hogy elhagyom a barátaimat és eljövök vele. - elfogadtam. De most, ha nem haragszol szeretnék lefeküdni és te is jól tennéd, ha követnéd eme jó cselekedetemet, mivel holnap a lányodnak fellépése lesz. - büszke mosollyal az arcomon álltam fel, majd ajkamat apám arcára helyeztem és egy cuppanós puszival köszöntem el tőle a mai napra. Lábaimmal lassan haladtam a szobám felé, majd a fürdőbe belépve zártam be magam mögött az ajtót és a zuhany alá állva engedtem magamra a meleg vízsugarat. Szemeimet becsukva gondoltam vissza a mai napra, a közelségére és nagyokat szippantva próbáltam visszagondolni rég nem érzett illatára. Félek a holnapi naptól...nagyon félek, hiszen ott lesznek Ők is. Testemet elleptem a tusfürdővel, majd a vízsugár alá állva mostam le magamról a kókuszos illatú csodát. Magamra kapva a pizsamámat dőltem be az ágyamba, ahol a párnára hajtva a fejemet meredtem mély álomba.

Este van...és eljött az a perc, amire már régóta vártam most mégis....bármit megadnék azért, hogy ismételten Manhattan nyugodt légkörében lehessen, de ilyenkor már késő menekülni és...amúgy is mi értelme volna? Semmi. Persze, hogy semmi, hiszen csak a gyávák menekülnek. Viszont, ha jobban belegondolok én is az vagyok, menekültem, elmenekültem tőlük egy szó nélkül. Idegesen tördelem az ujjaimat, miközben a tenyerem iszonyatos tempóban izzasztja önmagát. Lehet egy ember ennél is idegesebb? Ez a kérdés ismétlődik újra és újra a fejemben, miközben jobbra és balra járkálok újra és újra. Fejemen a mikrofonnal hátam mögött a táncosokkal várom, hogy az a szócska, vagy mondat ki, hogy nevezi elhangozzon és én a táncosokkal együtt elkezdhessem, amit már izgalommal várok.
- És a mai gálát egy új tehetség fogja elkezdeni, aki igen tehetségesen érkezett ide hozzánk, hála édesapja türelmes, ámbár kemény munkájának. A nevét még nem árulhatom el, hiszen ez az első komoly fellépése, így kérését teljesítve hallgatok nevéről. Az első szám, amit énekelni fog a Come & Get it, amit utána első klipje fog követni a Who Says. Fogadjátok nagy tapssal! - és a végszó. Mark a színpad mögé terelt minket, majd az előttünk lévő ajtó kinyílt, füst kísérte a cselekedetet, ami még jobban rejtelmessé tette alakomat. A zene elkezdődött, így hangomat szólásra bírva kezdtem el félelem nélkül énekelni. Apám szavai jártak fejemben, így sikerült minden rossz dolgot kizárni a fejemből és csak arra gondoltam, hogy élvezzem azt, amit az utóbbi időben szeretek csinálni: énekelni.