TWENTY - NINTH CHAPTER

Sziasztookk!(: Hát..nem is tudom mit mondjak...nem lett életem fő műve, de azért remélem elnyeri a tetszéseteket. 69 feliratkozó!:P Drága Harry velünk van.:)) Puszillak benneteket, úgy döntöttem lest Fb-s csoport, majd linkelek!:) 

Have a nice day, 

Sus:*

Ana?!

"Nem hittem a szememnek. Tényleg Ő volt az, és énekelt..." - Zayn Malik

Harry Styles

A próba utáni órák azt hiszem az eddigieknél is lassabban teltek, ugyanis a mondás szerint, minél jobban várunk valamit, annál lassabban telik az idő, amibe, ha jobban bele gondolok, akkor van valami igazság. Nagyon kíváncsivá tett a titokzatos lány, hiszen a zsigereimben valamit megmozgatott, ami egész nap elvarázsolttá tett. Egyetlen ismétlem, egyetlen lánynak sikerült ezt elérnie nálam, mégpedig Ana-nak, akiről az utóbbi időben szinte semmit sem tudunk. Hogy fáj-e, amit tett? Magányos vagyok-e? Mind a két kérdésre természetesen igen a válasz, hiszen...amióta magamra hagyott nem találom azt a fiút, akit a rajongók imádnak. Nem találom önmagamat és...akármennyire is próbálom azt mutatni a környezetemnek  hogy jól vagyok, belülről még sem megy.
- Hé, haver, minden rendben? - zökkentett vissza a való világba Liam. - Néha Ana-ra emlékeztetsz. Mindig annyit gondolkodott, pont úgy, mint te. - arcát apró mosoly borította, de szinte egyből lefagyott, amint tekintete találkozott az enyémmel. - Harry, tudod, nem hittem volna, hogy valaha is leszel ilyen állapotba, hiszen mindig megkaptad azt, akit szerettél, de...eltelt egy év. Talán... - kezét tarkójához kapta, szava a végére elhalkult. Tudtam, hogy mire akart kilyukadni és kezdtem azt érezni, hogy igaza van, ahogy a többieknek is. Egy év, amióta semmit sem tudok Ana-ról, nem válaszol nekünk pedig magyarázatot ígért.
- Sokszor próbáltam már őt elfelejteni Liam, de nem ment. Idővel...talán jobb lesz. Összeszedem magamat, azt hiszem eddig nem okoztam csalódást a színpadon és ne aggódjatok, nem is fogok. - hangom határozottabb volt, mint eddigi életem során, komolyan gondoltam. Tudtam, hogy Ana hiánya csak rosszabb lesz, és nem fog visszatérni, mert ha eddig nem tette, akkor miért most jönne vissza? Viszont annak ellenére, hogy az eszem a helyes megoldást sugallta nekem, a szívem teljesen más választás mellé állt, így ő győzött. Bármennyire is fájt, folyton csak azt hajtogattam, hogy "A remény hal meg utoljára"., annak ellenére is, hogy az már réges-régen halott volt számomra. Liam a fejét megrázva állt fel, kezét a térdemre helyezte, sajnálkozó, együtt érző tekintettel lépett velem kapcsolatba.
- Feküdj le! Holnap koncert. - hangja semmitmondó volt. Tengelye körül megfordulva indult meg a lépcső felé, teste kezdett halványodni, majd teljesen eltűnt a látókörömből. Ana telefonját húztam elő a zsebemből - ami távozása óta folyamatosan ott van - és a képernyőre pillantva döntöttem el, hogy végre lépnem kell, nem maradhat minden így. Nem csak magamnak okozok ezzel komoly fájdalmat, hanem a többieknek is, akik körül vesznek engem. A mindennapos rosszkedv, letörtség ugyan úgy kihat a környezetemre, mint a fiúkra, így...a bohókás társaság, akik voltunk, már nincs és erről csakis egy ember tehet, akit mindannyian tiszta szívünkből szerettünk: Ana. A mobilt visszacsúsztattam a zsebembe, majd egy nagy sóhaj kíséretével löktem el testemet a puha, kényelmes kanapéról. Lábaimat egyenesen a terasz felé vezettem, ahol mélyet szippantva a londoni levegőből meredtem a tiszta égre, ahol a csillagok sokasága villogott, így elém tárva a csillagképeket. Ritka pillanatok egyike, amikor London ilyen tiszta égnek lehet tulajdonosa. Lábujjaimat csikizte a friss fű, így egész testemmel belefeküdve kémleltem az eget. Megnyugvást nyújtott számomra, talán az én fejemben is kezdtek tisztulni a dolgok, de Ana-ról egy másik számomra érdekes dologra tértem át, mégpedig a titokzatos lányra. A tudat, hogy pár óra és megtudhatom, hogy ki is ő felemelő érzés. Amikor már-már fekete szemébe néztem, mintha a felismerés csapott volna hátba. Olyan érzés fogott el, mintha ezer éve ismerném, de mégsem tudok rájönni, hogy honnan. De..., ahogy a mondás tartja, aki kíváncsi hamar megöregszik.

Fáradtan léptünk be mindannyian az átadó helyszínére, legalábbis én, hiszen...eléggé későn kerültem az ágyba, ugyanis a csillagok bámulásával több időt töltöttem el, mint azt hittem. Viszont, az már haladás, hogy egyetlen percre sem jutott eszembe Ana, mivel rájöttem, hogy Liamnek igaza van. El kell felejtenem őt, és keresni egy olyan lányt, aki valamelyest talán sikeresen pótolja azt a lányt, akinek sikerült elérnie, hogy ténylegesen is szeressek. És az, hogy a mai napon, perceken belül a titokzatos lány feltárja előttünk arcát, még nagyobb izgalmat visz ebbe az estébe. No igen...az este miatt is sikerült elfelejtenem pár percre, órára Ana-t, és akármennyire is érzem magamat rossznak, reménykedem, hogy ő lesz az, aki kitölti a szívemben tátongó űrt.
- Kicsim! - húzott maga mellé anyám az asztalhoz. Az este folyamán mi is fellépünk, de addig is a színpad mellől élvezhetjük a jobbnál jobb előadásokat, amiket a mai résztvevők fognak nekünk nyújtani. Tekintetemmel folyamatosan a színpad rejtelmes részeit kémlelem, de mindhiába, sehol senkit nem látok. - El vagy varázsolva. Valami történt? - arcommal immáron felé fordultam, szemöldökömet összehúzva figyeltem a mosolygós anyámra.
- Semmi nincs anyu. - vágtam rá egyből, de tekintetemmel ismételten a színpadot néztem.
- A titokzatos lány. - huhogott Louis Eleanor mellett, aki láthatóan kissé vállon ütötte barátomat, hogy valamilyen szinten nyugodásra bírja.
- Titokzatos lány? - anyu hangja felemelkedett, kíváncsiság hallatszódott belőle.
- A próbán volt egy lány, aki ma fellép. Ő a meglepetés vendég, de valami miatt eltakarta az arcát. Ma fény derül a dolgokra. - vállamat megrántva próbáltam mutatni, hogy annyira nem érdekel a dolog, pedig belülről kisgyerekként ugráltam követelve a lányt és az előadást. Azóta is magával ragadó hangja cseng a fülembe, kecses mozgása, ahogy felénk igyekszik és... a szeme. A szeme, ami annyi rejtelmességet tartott magában, hogy szinte megfejthetetlenné tette őt.
- Harry kezdődik! - bökött oldalba Zayn, mindenki a színpad közepére sétáló férfit figyelte.
- És a mai gálát egy új tehetség fogja elkezdeni, aki igen tehetségesen érkezett ide hozzánk, hála édesapja türelmes, ámbár kemény munkájának. A nevét még nem árulhatom el, hiszen ez az első komoly fellépése, így kérését teljesítve hallgatok nevéről. Az első szám, amit énekelni fog a Come & Get it, amit utána első klipje fog követni a Who Says. Fogadjátok nagy tapssal! - a végét már szinte üvöltötte a mikrofonba, alakja eltűnt. A felkonferáló szövege után hatalmas tapsvihar kerekedett, valaki egy nevet kiabált, de nem hallottam tisztán, tekintetemmel a színpad felé koncentráltam, ahol a háttérben most füsttel eltakart alakok jelentek meg. A zene elkezdődött, a dobos vadul verte a hangszerét. Egy pillanat alatt törtek ki a lányok a füst rejtelméből, ám ekkor nem várt fordulat következett be, Ana volt az. A kivetítőn hatalmas betűkkel jelent meg a neve "ANASTASIA HILL". A szám tátva maradt, a többiek tekintetét kerestem, de mindegyikőjük arcáról döbbenetet lehetett leolvasni. Ana kecses mozdulatokkal táncolt a táncosokkal a szám közben, piros ruhája követte minden mozdulatát, ajkát vörös rúzs díszítette, míg arcát egyszerű ámde magával ragadó smink borította. Számat nem bírtam becsukni, minden mozdulatát hűen követtem. Lassú léptekkel haladtak felénk, míg a színpad végéhez nem értek. Ana kerülte a tekintetünket, egyenesen maga elé meredt, valakinek intett egyet. A szólójához elérve fordult felénk, szeme egyből rátalált az enyémre és nem engedtük el egymást. Ana megrázta a fejét, körbenézett, mintha keresne még valakit. A szólója véget ért, a táncosokkal együtt visszaindultak a színpad elejére. A szám véget ért, de nem bírtam róla levenni a tekintetemet...annyira megváltozott és...annyira más lett. Felnőtt érett nő, aki úgy tért vissza hozzánk, hogy tehetséges. Hangja különleges, magával ragadó, akárcsak ő. Fejemet megrázva néztem körbe barátaimon, akik ugyan olyan tekintettel figyeltek engem, mint én őket.
- Mi az? - karomat széttárva törtem meg a csöndet, Ana hangja ismételten felcsendült, amihez kép is társult, a klipje.
- Tudtad? - szegezte nekem kérdését Eleanor, tekintetét követték a többiek is.
- Ugyan olyan értetlenül állok a dolgokhoz, mint ti, de ha most megbocsátotok. - helyemről felállva indultam meg a backstage felé, hogy találkozhassak vele. Lábaimat gyors tempóban szedtem, még a műsorvezető hangja csendült fel a színpadon, feltehetőleg kérdezgeti még az újdonsült sztárt.
- A színpad végénél megálltál a táncosaiddal együtt, ami természetes, de akaratlanul is észrevettük, hogy megtaláltad tekinteteddel a One Direction banda tagjait. - lábam hirtelen megtorpant a kérdés hallatán, nem bírtam tovább menni. Már közel voltam hozzá, de ő nem láthatott, hiszen testével a műsorvezető felé fordult. Száját nem egyszer nyitotta ki és csukta be, véleményem szerint nem tudott rá ésszerű választ adni. Egy sóhaj hagyta el a száját, amit a mikrofon által mi is hallhattunk.
- Tudtam, hogy itt lesznek, de csak véletlenül tekintettem meg őket.
- És mi a helyzet most veled és Harry-vel?
- Barátok vagyunk. - válasza éles késként hatolt bele szívembe, fájt.
- Köszönjük szépen, hogy ilyen remek produkcióval nyitottad meg a mai estét. Reméljük hallunk még rólad! - a műsorvezető immáron a közönség felé fordult, Ana elindult a színpad széle felé, ahonnan már alakját nem lehetett látni. Fejemet megráztam, egy mély levegőt vettem, majd folytattam utamat az eredeti célom felé. Lábaimat sietős tempóban szedtem, a folyosón érdekes tekintettel illettek meg az emberek, nem értették mire föl ez a sietség. Lábam ismételten földbe gyökerezett Ana nevével ellátott ajtó előtt, majd minden bátorságomat összegyűjtve kezemet felemeltem és kopogtam. Bentről zajok szűrődtek ki, már épp szándékoztam megfutamodni, amikor kitárták előttem az ajtót. Egy fiúval találtam szemben magamat, akinek arcán hatalmas mosoly ült.
- Ana, szerintem téged keresnek. Kint megvárlak, siess! - nevetve hagyta el a helyiséget, így szabad utat engedve nekem. Kezeimet zsebre dugtam, így léptem be a kicsiny szobába, magam mögött becsuktam az ajtót.
- Igen? - fordult hátra mit sem sejtve, mosolya egyből lefagyott, ahogy megtekintett. - H-Harry? - dadogva ejtette ki száján a nevemet, jókedvének már híre sincs.
- Ana. - hangom komor volt, mérges voltam rá, több mint mérges. Pillanatokon belül bekövetkezett az a bizonyos kínos csend, amit Ana rezgő telefonja tört meg. Remegő kézzel nyúlt a telefonhoz, majd a kis zöld csíkot elhúzva vette fel.
- Szia, apa! - hangja halk volt, remegett. Szemeim kidülledtek a megszólítás miatt. Apa? Mi a fene?! De hát... a szülei meghaltak. Szemöldökömet összehúzva meredtem az előttem telefonáló lányra, a szavak összekuszálódtak a fejemben, nem hallottam, hogy mit beszél.
- Egy éve magyarázatot ígértél... - törtem meg a csendet, miután letette telefonját. - Egy éve... - ismételtem el az időt, hogy éreztessem vele a súlyát a dolgoknak.
- Harry...én... - hangja ismételten bizonytalanul csendült fel, tekintetével végig engem figyelt. - Figyelj, nekem most mennem kell. Szeretném, ha ezt elfogadnád, és eljönnétek. Rajta van a cím. - egy fehér borítékot nyújtott felém, amin aranyozott betűvel díszelgett a banda neve. Táskáját kezébe vette és így állt elém. Kezével az arcomat érintette, szemét becsukta és élesen beszívta a levegőt. Meggyötörtnek látszott, mintha neki is annyira fájna ez, mint nekem. Szemét kinyitotta, könnyáztatta volt. Kezével elengedte az arcomat, majd mellettem elhaladva távozott a szobából. Elhagyott, ismét. A kezemben még mindig az ízléses borítékot szorítottam, ami itt-ott már gyűrött volt szorításom miatt. Ódzkodva bár, de kibontottam a titkos levelet, ami nekünk szól. A székbe, amibe előbb még ő ült elhelyezkedtem és olvasni kezdtem.

"Kedves One Direction és barátok!

Az Iron man 3 Premier előadására szeretettel meghívom. A belépő egyszeri használatra alkalmas, névre szóló. 

Harry Styles, Zayn Malik, Louis Tomlinson, Eleanor Calder, Liam Payne, Niall Horan, Anne Cox és Gemma Styles részére. 

2014. április 25. Manhattan 5th Ave

Robert Downey Jr és családja."

Döbbenten meredtem magam elé, percekig bámultam még a kis lapot. Nem jutottam egyről a kettőre, minden olyan sötét volt, lehetetlennek tűnt ésszerű választ találni mind Ana viselkedésére és mind erre a levélre. Hogy az istenbe került Ő Manhattan-be? Egyáltalán honnan szerzett premierjegyet? Kérdések száza alkotta meg magát a fejemben, de ezek közül még is ez a kettő emelkedett ki, hiszen most is, mint egy éve magamra hagyott válaszok nélkül. De most nem fog menekülni, erre mérget vehet ugyanis holnap, amint felkelt a nap útnak indulok és ebben senki sem állíthat meg. Vagy velem tartanak vagy megyek egyedül, de ez az állapot, ami most fent áll nem maradhat így tovább.