II./ VI. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Megérkezett a hatodik rész, ami igaz kissé kesze-kusza, de azért remélem tetszeni fog!(: Mindenki, aki cserekérést kért ott a kis chat részben, kitettem. Az előző részhez kapott hozzászólásokat nagyon, de nagyon szépen köszönöm. És szeretném köszönteni az új feliratkozókat. Rendesen meglepett, ahogy láttam a 124-es feliratkozók számat és a több mint 80.000 oldalmegjelenítést!(: Hűha. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien lesztek, de örömmel tölt el, hogy ennyien vagytok!(: Köszönök nektek mindent és további szép időtöltést a szünetre!(: :* 

Have a nice day, 

Susan :*

..: Bizonyítási vágy :..

"Nevezzetek bolondnak érte, de én hiszem azt, hogy minden emberrel okkal találkozunk. Hogy egyszer talán fontos lesz a reggeli buszon utazó néni, vagy az utcán síró gyerek, esetleg egy arc, amire felfigyelsz a plázában. Hiszek abban, hogy ezek a találkozások nem véletlenek. Hogy fontos szerepük lesz egyszer majd, még ha te nem is emlékszel az arcára, a hangjára vagy a találkozásotok helyére."

Anne Malik

Sosem felejtem el azt az érzést, amikor a hosszas repülőút után ismerős levegő szele csapta meg arcomat. Akármennyire is szerettem Angliában lenni, mégis megvolt az a honvágy, amire igazándiból csak akkor jöttem rá, amikor a családomat tekintettem meg a repülőtéren a nevemmel ellátott táblával. Sietős tempóban igyekeztem öcséim felé, akik már szorgosan figyelték az előttük elhaladó embersereget és kerestek közöttük engem, de arra nem számítottak, hogy cserfes kislányhoz méltóan a hátuk mögé kerülök. Szorosan fúrtam utat Jason és Mathias között, akik értetlen és meglepő tekintettel figyelték, hogy mégis hogy a fészkes fenében termettem ilyen gyorsan mellettük. Persze a hirtelen meglepődést azonnal az öröm vette át, s szorosan a mellkasukra vonva hozzájuk nem illő viselkedéssel üdvözöltek. Örültem nekik, hiszen hiányoztak s szemmel láthatólag ez az érzés kölcsönös volt.
- Anyuék? - kérdeztem kipihenten elnyúlva a kanapén, miközben öcsém mellkasának dőlve pihentem továbbra is. Senki sem volt a házban érkezésünk után s az egész kezdett furcsává válni, de már megszokhattam, hiszen soha sincsenek  itthon.
- Apu azt hiszem Írországban, míg anyu valahol a városban. - semlegesen vállat vont, s noha tudtam, hogy hozzá szokott az őt körülvevő cécóval; mégis sejtettem, hogy olyan érzései vannak néha, mint nekem. Más környezetben nőtt fel, mint egy normális tinédzser, ahogy mindannyian, de Jason képes volt a paparazzikkal és az érdek lányokkal elszámolni, míg néha napján Mathias megtört, s piciny szívét a hírnévre várakozó lányok összetörték. Remek volt vele a kapcsolatom s bízott bennem, aminek felettébb örültem. Nem egy éjszaka volt már olyan, hogy az éjszakát a beszélgetéssel töltöttük, ami sem őt sem engem nem zavart. Jó volt jó testvérnek lenni, akik minden kertelés nélkül őszinték egymáshoz.
- Minden rendben van, öcsi? - aggódó tekintettel távolodtam el tőle, kezemmel az övét öleltem át, s aggasztott, hogy ajkán először csupán egy lemondó sóhaj csusszant ki. - Gondoltam. - sóhajtottam, s egy óvatos csókot nyomtam kerekded arcára. Igen. Számomra még mindig az a törékeny kisfiú volt, akit könnyű megbántani. Főleg ilyenkor volt az én kis öcsikém, amikor az orrát lógatva próbált mindenhez jó képet vágni, sikertelenül. Legalább is én mindig észrevettem ezt az álcaként felvett álarcot, míg mások nem. Talán ezért ragaszkodott hozzám. - Na, ki vele. - apró mosollyal az arcomon vállon böktem, s visszahúzódtam eddigi helyemre a kanapé másik oldalára. Mathias erősen túrt bele apánkhoz hasonló dús hajába, arca csupa kétségbeesést mutatott.
- Miért érzem úgy, hogy mindenki elhagy? - megtört, halk szavai sokként értek és fogalmam sincs mire céloz. Illetve volt, de nem gondoltam, hogy költözésem ennyire megrázná őt, s noha sejtettem, hogy ez is benne van abban a bizonyos pakliban; a többes szám megcsapta éles elmémet.
- Mindenki? - meglepetten ismételtem el előbb elhangzott szavát, mire csillogó, könnytől ázott szemét rám emelte. Ritkán sírt, hiszen azon fiúk közé tartozott, akik inkább visszatartották könnyeiket, így is erősnek mutatva magukat, de most meglepett. Kiskorában láttam utoljára sírni, amikor is az a cserfes Sylvia Miller kijelentette, hogy valójában a bátya érdekli, mintsem ő. A harag szinte akkoriban minden porcikámat átjárta, s egy hajszál választott el attól, hogy az elkényeztetett kislány haját ki ne tépjem. Harcias voltam, s képzeletemben számtalanszor kikapartam már mások szemét, vagy csak egy-egy jól megérdemelt pofonnal illettem meg, de ezek mind csak a képzelet szüleményei voltak, ugyanis nem voltam olyan lány, aki képzeletét meg is valósítja. Ezzel nem csak magamra, hanem szüleimre, testvéreimre, s családomra is szégyent hoztam volna, így az évek során szépen felépített jól nevelt lány szerepet tartottam meg.
- Jason otthagyja a sulit, mert színészi pályára lép. - nem törődöm hangneme csak álca volt, tudtam, hogy testvérünk távozása, ahogy az enyém is valószínűleg meg fogja rázni. Számmal O alakot formáltam, míg ő egy csábos mosoly kíséretében vállat vont, s fel nem tett kérdésemre válaszolt. - Kapott egy lehetőséget, s elfogadta. Még jó, hogy elfogadta! - csattant fel, s idegesen állt fel stabil helyéről. Idegesen, lehajtott fejjel kezdte el bejárni az üres nappalit, s kissé idegesített, hogy így lemaradtam a családban történt eseményekről.
- És ki kérte fel, egyáltalán, hogy jött ez az egész?
- Anya és Robert nagypapa keze van benne a dologba, meg az, hogy Jason úgy néz ki, ahogy. Anne csak néz rá és rájössz, hogy tehetség csörgedezik az ereiben. Valami akciómuksó lesz. - ismételten vállat vont, s testével nekitámaszkodott az egyik szekrénynek.
- És Ana-ék engedték neki? Az istenit! - horkantam fel, hiszen testem minden porcikáját elöntötte a düh. - Jason még nem is töltötte be a tizennyolcadik életévét, és így... így félbe akarja hagyni a tanulmányait?
- Sosem fogod anyának hívni, ugye? - témaváltással próbálta egyre növekvő dühömet csillapítani, ami sikerült neki. Mindig kényes téma volt kettőnk között az, hogy anyámat rendesen anyának szólítsam és ne Ana-nak. Rettentően megleptem őket, amikor néha-néha egy anya szó csúszott ki a számon, de valahogy az eszem jobban húzott afelé, hogy Taylort illessem meg ezzel a jelzővel. - Jason miatt viták voltak az elmúlt hétvégén, így abban állapodtak meg, hogy magántanulóként fogja elvégezni az iskolát. Kérlek, ne okozz anyánknak kellemetlen perceket azzal, hogy említed Jason szereplését, mert így is eléggé megviselt, hogy elköltözik.
- Számotokra anya. - sóhajtottam. - Hova költözik? - pattant fel hirtelenjében lehunyt szemem a költözés szó miatt.
- Los Angeles. Nincs messze, de mégis... - sóhajtott, s szava abba maradt.
- Egyedül maradsz. - fejeztem be ki nem mondott szavait s ebben a pillanatban a szívem szakadt meg. Sietősen léptem öcsém elé, s vontam mellkasomra miközben oly erősen szorítottam magamhoz, mint talán még soha. Igen! Közölni akartam vele, így és szóban is, hogy rám bármikor számíthat s akárhol is vagyok, rögtön jövök. - Rám mindig számíthatsz, ugye tudod? - suttogtam, s egy csókot hintettem arcára.
- A Malikok mindig összetartanak? - csábos mosolyát fitogtatta ismét felém, miközben parányira eltolt magától, s a kanapé felé kezdett el araszolni.
- Mindig! - mosolyodtam el, s öcsém csillogó szemébe meredtem, ahol érkezésem óta most először csillant fel a megkönnyebbülés kicsiny szikrája.
Akármennyire is szerettem volna megállítani az időt, nem sikerült. Sokat töprengtem azon, hogy mi lesz öcsém feldúlt lelkével, de sokadszorra is tudtomra adta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz vele távozásom után is. Próbáltam hinni neki, s noha tudtam, hogy valamilyen szinten igaz, amit mondd, egy kis részem hibásnak érezte magát, amiatt, ahogy testvérem viselkedett. Az elmúlt hetet folyton vele töltöttem és egy percre sem akartam elmozdulni mellőle, még akkor sem, amikor a diplomámért sétáltam ki, amit egy középkorú férfi nyújtott át a mellette lévő tanárokkal egyetemben. Mindenki gratulált s büszke volt rám, de ez valamiért engem nem dobott fel. Önállósulnom kell és ez egy kicsit letörte hangulatomat, hogy igaz én döntöttem így, de ki kell repülnöm a családi fészekből. Nem mintha akkora gondot jelentene ez, hiszen eddig is önállóan éltem a mindennapjaimat, mivel szüleim csak ritkán csöppentek bele az életemben, de mindig is azt vallottam, hogy jó szülők. Megértettem őket, de mindennél többet jelentett számomra az, hogy minden számomra fontos ember jelen volt életem talán meghatározó eseményén: a diplomaosztón. Mindenki...kivéve őt. Christian. Miért szorul össze a gyomrom csupán már attól, hogy a szemtelenül helyes fiúra gondolok, akivel az utóbbi napok éjszakáját végig beszéltem? Felvette velem a kapcsolatot, s gyermeteg örömmel vártam minden este a hívását s figyeltem tökéletes, már-már irigységre méltó sima arcát, haját s szemét.
- Megint a fickóval beszélsz? - hatalmasat ugrottam, ahogy öcsém huppant le mellém az ágyamra, s még mindig Christian bűvkörében voltam annak ellenére, hogy már fél órája van annak, hogy elbúcsúztunk egymástól. Sokszor kapott rajta öcsém, hogy valakivel beszélgetek, de eddig mindig egy "Majd később mesélek"-el elintéztem a dolgot, amit ő tiszteletben is tartott. De most valahogy kötelességemnek éreztem, hogy az eddigi hagyományokat, miszerint is mindent megosztunk egymással, teljesítsem. A laptopom tetejét lecsuktam, s a puha, selymes szőnyegemre helyeztem el, miközben én az ágytámláján pihentettem meg fájó hátamat. - Hohó, ennyire komoly a dolog? - szemöldökét felhúzva kúszott oda mellém, miközben én kislányként tördeltem ujjaimat idegességemben, s arcomon megjelent azaz idegesítően letörölhetetlen mosoly.
- Valójában... - résre nyílt ajkaim között fújtam ki a levegőt, szemeimet lehunytam, s próbáltam ésszerű válasszal elődrukkolni, ami nem volt oly egyszerű, mint hittem. Magam sem tudom, hogy mi mennyi Christiannal kapcsolatban.
- Csak rád kell nézni, Anne. Sugárzol és amióta itthon vagy vigyorogsz, mint valami hülye. - halk kuncogására magam is felkaptam a fejemet. Sértődöttség látszott az arcomon, de tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van. Elvarázsolt vagyok, amit Chrisnek köszönhetek.
- Egy seggfej. - kuncogva ejtettem ki szavaimat, amire öcsém is hangos nevetésben tört ki. Az ágyon végigdőlve figyelte minden mozdulatomat, mimikámat. - De komolyan! - adtam nyomatékot szavaimnak, amire ismét csak egy hangos kacaj volt a válasza.
- De mégis bejön neked. Vagy rosszul hiszem? - homlokát anyánkhoz hasonlóan húzta ráncba, s epekedve várta a válaszomat, amivel igazolom a kijelentését.
- Nem jön be! - horkantam fel. - Talán... - fújtattam, s még mindig Mathias gyanakvó, idegesítően mosolygó képét éreztem magamon. - Na jó, igen! - adtam meg magamat, s a felismerés, hogy nem csak neki, hanem magamnak is végre bevallottam, meglepett. - Tényleg nagyon idegesítő tud lenni, de sokszor viszont meglep az ellenkező viselkedésével. Tudod ez amolyan egyszer lent s egyszer fent. A pláne, hogy nem ismer, és teljesen idegenek vagyunk egymás számára úgymond, nem tudjuk egymás vezetéknevét és, hogy őszinte legyek nem is nagyon érdekel. Tehetséges és... pofátlanul helyes. Amolyan minden csajt megkaphatok szerűen. Tipikus nőcsábász, de ha valaki megismeri, legalább is a bőre alá lát, akkor rájön, hogy ez amolyan gyermekded viselkedés. Egy tinédzser fiú. - hadartam, s hiába próbáltam mindent elmesélni Christianról; lehetetlennek tűnt. Megannyi rossz, de inkább jó tulajdonsága van, amit órákig, sőt napokig tudtam volna regélni, de mégsem tettem.
- Anne... Anne. Nem hittem volna, hogy Nic után lesz még valaki, aki ennyire elcsavarja a fejedet. Sőt..., ha jobban belegondolok még ő sem bűvölt el így téged. - ujjaival fel s lejárkált alkaromon, miközben szemével valami ismeretlen, új információt kereset a szememben. Nem értem mire vágyott.
- Nem feküdtem le vele, Mathias! - hangnemem engem is, ahogy szemben lévő öcsémet is meglepte, aki felvont szemöldökkel ízlelgette szavaimat. A kimondatlan kérdése ott lebegett közöttünk, s noha tudtam, hogy csak aggódott értem; muszáj voltam tájékoztatni.
- Helyes. - rekedtes hangja érdekesen hatolt be hallójáratomba. Torkát megköszörülte. - Csak vigyázz magadra, rendben? - szorosan a mellkasára vont és csak a pillanatnak éltünk mind a ketten, hiszen tudtuk, hogy lassan ennek a boldog családi idillnek vége lesz.
Akármennyire is szerettem volna még maradni s a családommal lenni, nem tehettem. Fájdalmas búcsú után sikerült felszállnom az Angliába tartó repülőtérre, ahol izgatottan vártam már a landolás miatt létrejövő izgalmakat. És, hogy miért is volt ez? Miért volt gyomorgörcs? Hiába próbáltam tagadni, s talán nem is akartam, folyton a fejemben járt azaz egyszerű kis szócska, amit még az este folyamán búcsúzóként írt. Szeretlek. Egy szó, amit könnyű kimondani, de mégis nehéz súllyal bír. Vajon komolyan vehetem? Ugyan kis naiv! Hány lánynak mondhatta már? És hánynak mondja miközben téged is csak hülyít? Arcomat a hideg üvegnek döntve töprengtem s próbáltam a rossz szájízzel viselkedő negatív énemet a háttérbe szorítani, ami a landolás idejét elérve sikerült is. Emésztettem magamat, hiszen láttam Christ úgy viselkedni egy lánnyal, hogy az rögtön kiugrik a bugyijából és az ágyba veti magát, de ismertem azt az oldalát is, amit valószínűleg sokan nem. Nagyon nehéz volt így mindent jó szemmel nézni és mosolyogva végig követni, mert sosem volt egyik oldal sem többségben. A két oldal, vagyis a pozitív és a negatív énem hangos, ágyúk zengte csatát vívott, ami jóval inkább hasonlított a második világháború által nyújtott betekintésre, mintsem egy röpke, hamarosan véget érő csatának. És ezt utáltam. Fintorogva szippantottam a hideg levegőből, ahogy kiléptem a repülőtér ajtaján a bőröndjeimmel egyetemben s észlelnem kellett azt is, hogy az amerikai melegnek már nyoma sincs. Felváltotta azt az eső s a hideg, ami igaz libabőrbe kényszerítette bőrömet; mégsem bántam. Szerettem a különleges változást, s magam is erre vágytam; változásra.
- Anne? - egy ismerős hang húzott vissza a való világba s az emberek sokasága, aki próbált minél óvatosabban elsuhanni mellettem. - Anne! - kiáltotta ismét a nevemet, így fejemmel oldalra fordulva vettem észre a sapkát viselő fiút, aki hatalmas mosollyal az arcán intett a mellette álló kocsira. Mosoly kerekedett arcomra, s az eddigi kételyeknek hirtelen nyoma veszett. Irgalmatlan tempóban szedtem a lábamat, s elé érve a bőröndjeimet magam mögött hagyva ugrottam szinte szó szerint rá. Karjaimat nyaka körül összefontam, míg ő derekamnál megemelve pördített meg a levegőben. Hangos kuncogásban törtünk ki, s szemmel láthatóan emberek százának figyelmét vontuk magunkra. Főleg idősebb hölgyek s férfiak álltak meg egy pillanatra s csodáltak meg minket mosolyogva, ami természetesen nem zavart.
- Christian! - mosolyogtam, s próbáltam egyensúlyomat visszaszerezni, amint letett a földre.
- Szia. - suttogta, s homlokát enyémnek támasztva pihentette meg. Alsó ajkamat fogam rabsága alá küldtem, miközben szívem irgalmatlan tempót diktált magának. Félő volt, hogy pillanatokon belül kiugrik helyéről, de szerencsére voltak körülötte biztonságot nyújtó szervek, amik helyén tartották azt.
- Szia. - suttogtam hozzá hasonlóan, ám ekkor puha és édes ajkai az enyémre tapadtak. Ujjaim még mindig nyaka körül voltak összefűzve, amik pillanatokon belül a sapka alá csúszva túrták szét valószínűleg alaposan beállított haját. Egy-két alkalommal erősebben húztam meg, amitől halk nyögés hagyta el a száját. Testünk szorosan egymásnak tapadt, s éreztem, hogy a vágy jócskán fokozódott közöttünk s az előbb érzett hidegnek már nyoma sincs. Forrt a vérem és úgy éreztem, hogy ez még a manhattani forróságon is túltesz.
- G-Gondoltam ... - zilálva távolodott el tőlem, élesen fújta ki a bent tartott levegőt. - Gondoltam jól jön majd egy fuvar. - az ajtót kitárva előttem várta, hogy beszálljak, míg ő a bőröndjeimet megragadva lépkedett a csomagtartó felé. A biztonsági övet alaposan bekötöttem, míg tekintetemmel végig figyeltem a lassan mellém érkező fiút, aki letörölhetetlen vigyorral az arcán fordította el a kulcsot a neki szánt helyen. - Értetlen. - kuncogva rázta meg a fejét, s folytatta a tegnap esti csipkelődését, miközben óvatosan lépett a gázpedálra s sorolt be a gyérnek mondható forgalomba. Drukkolj elő valami frappáns válasszal, Anne! Korholt belső énem kissé durcásan, haraggal teli.
- Lehet, hogy értetlen, de pont ezt szereted bennem, nemde bár? - szemöldökömet felhúzva meredtem a fiúra, aki most kénytelen volt a vezetésre koncentrálni mintsem rám. Én viszont élveztem. Élveztem, hogy minden mozdulatát felmérhetem.
- Komolyan gondoltam, amit tegnap írtam és... - szavát megtörve hallgatott, ujjaival idegesen dobbantott egyet, s kettőt a kormányon. - kissé idegessé tesz, hogy úgy toppon hagytál.
- Christian én nem is tudom, mit gondoljak. Tudod... - erősen barna hajkoronámba túrtam, ami rendezetlenül omlott a vállamra. - én egy olyan lány vagyok, aki teli van bizonytalansággal. Szeretném elhinni, hogy igazat mondtál, de mégis van bennem némi félsz. - suttogtam a végét, barna szempárja rátalált az én zöldes szempáromra, s valami érdekes csillogás jelent meg benne. A hangos dudaszóra engedtük el egymást, s rá kellett jönnünk, hogy az előttünk lévő piros lámpa immáron zölden ad szabad utat a menésre.
- Csak hagyd, hogy bizonyíthassak. - komoly ábrázattal fordult vissza a kormány felé, s gázt adva indult el a lakásom felé, hogy végre véglegesen is beköltözzem az ajándék lakásomba, ahol régen anyám élte boldogan egyszerű életét. Erre vágytam csupán. Egy egyszerű életre, ahol nincs jelentősége a nevemnek. De ez lehetetlen, mindig is az lesz.