II./IV. CHAPTER

Sziasztok!(:
Kissé késve bár, de meghoztam az új részt, és így is előbb, mint hittem. Bocsássatok meg, hogy kesze kusza most minden, de nem bírom máshogy megoldani. Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket!(: Remélem nem zavar, hogy bunkó módon nem válaszolok, de ne higgyétek azt, hogy még arra sem veszem a fáradtságot, hogy elolvassam őket, mert ez nem így van!(: Hálás vagyok nektek; mindenért. Köszönöm a díjakat és minden mást, hihetetlenek vagytok!(: 

A következő rész érkezése még számomra is nagyon ködös, de majd amint tudom, hozom!(: Remélem tetszeni fog!

Have a nice day,

Susan:*

..: Szilánkok :..

"Hogy változhat meg néhány óra alatt az ember véleménye egy számára rossznak titulált ember iránt? Nem tudom, hogy ez-e a való éne, de azt hiszem sokkal jobban kedvelem, mint kéne. Miért érzem, hogy Ő lesz a vesztem?"

Anne Malik

[ zene ]

Kissé nehézkesen bár, de sikerült bejutnom a lakásba, ami minden bizonnyal belopta magát a szívembe. Beleszerettem, annak ellenére, hogy kevéskének mondható időt töltöttem itt. Miután sikeresen bezártam magam mögött az ajtót a biztonság kedvéért a cipőmet levéve fáradt, megterhelt lábamról indultam tovább a sötét helyiségbe, amit a nappali takart. Kótyagos fejjel lépkedtem és néhol hangos szitokszó illette az adott tárgyat, amibe valamelyik lábujjamat erősen beleütöttem. Még szokatlanok számomra az idegen berendezési eszközök, hiszen csaknem húsz évig egy olyan házban éltem, aminek ha még kendőt is kötnének a szememre, tudnám, hogy mi hol van.
- A franc egye meg! - szitkozódtam, miközben ujjaimmal a falat tapogattam, hogy végre megtaláljam a lámpa kapcsolóját, hogy egy kis fényt varázsolhassak a sötét lakásra, de akárhogy is tapogattam, nem találtam meg. Testemmel hirtelen ugrottam egyet, amikor a szoba fényben úszott és egy idegen alakot véltem felfedezni, ahogy a konyhából araszol felém. Alakja egy ideig még sötétségben úszott; ám, ahogy közeledett, úgy kezdett minden világossá válni; többek között a férfi neve és teste is. Niall. De, hogy jutott be? Egyáltalán mit keres itt? Kérdések száza keringett a fejemben, ahogy néztem a kissé mérges és fáradt férfi arcát, amiről csupa aggódás tükröződött le. Istenem...itt állok alig a lábamon, mondhatni részegen és nem tudom mit kéne tennem. A hangom elveszett.
- Tudod Anne... - törte meg a közöttünk fennálló hosszas csendet, testével a kanapén helyezkedett el és összefűzött ujjakkal dőlt előre felső testével, miközben alaposan figyelte minden mozdulatomat. - Ana nagyon jó barátom és bármit megtennék érte. Többek között azt is, hogy az éjszaka közepén eljövök ide, hogy lássam; minden rendben van veled. De, amikor hívogat, hogy otthon vagy-e, mert nem veszed fel a telefont; nem tudok neki semmi biztatót mondani. HOL A FÉSZKES FENÉBEN VOLTÁL? - utolsó kérdését szinte ordítva szegezte felém, amitől minden bennem lévő düh és feszültség összegyűlt.
- Mégis kinek képzeled magadat, hogy velem ordibálj? Kértem, hogy gyere ide? Hogy egyáltalán törődj velem? Nem! - hangom felemelkedett, ahogy közelebb lépkedtem felé és mit sem törődve vele haladtam tovább a konyhába. Idegesen ragadtam meg egy poharat, hogy oltsam a szomjamat, de az ujjaim közül kicsúszva hangos csattanással találkozott a padlóval. A szilánkok a padlót beterítették és mezítelen lábamon is néhol-néhol nyomott hagytak. Apró vércseppek jelezték a fehér padlón, hogy valaki itt megsérült, és akárhogy is próbáltam mozdulni nem tudtam s nem is mertem. Ekkor egy kéz érintkezett oldalammal és pillanatokon belül a szőke férfi öléből élvezhettem a kilátást. Arcáról tisztán le lehetett olvasni a nyugodtságot és a félelmet, ami teljesen ellentéte volt az előbbieknek. Azt hiszem ez a srác vagy inkább férfi ritkán borul ki, de nekem ezt is sikerült elérnem. Óvatosan helyezett el az ágyamon és tekintetét egy percre sem vette el az enyémtől. Mintha magyarázatra várna.
- Te vagy az apám, igaz? - üresen magam elé bámultam, miközben könnyeim folyni kezdtek és fel sem fogtam, hogy mit is kérdeztem valójában, amivel eléggé megleptem a mellettem ülő szőkeséget.
- Mi? - vékonyka hangon szólalt fel. - Nem! Dehogy is. Te Zayn lánya vagy!
- Ennyire hülyének néztek? Csak rám kell nézni és az öcséimre. Mi a fene van Londonban, amit ennyire titkolni kell? - karjaimat széttárva dühösen rohantam be a fürdőmbe, aminek ajtaját egyből bezártam magam mögött. Könnyeim szüntelenül folytak, és kezdtek tagjaim is fáradni. Az alkohol csak most hatott igazán fáradt testemre, ami még jobban elgyengült miatta.
- Anne. - Niall hangja törte meg szipogásomat az ajtó túlsó feléről, de nem volt erőm, így a fal mentén filmbe illően ledőlve hagytam, hogy a hideg padló lehűtse felhevült testemet. - Figyelj... nem én vagyok az apád, ha a lányom lennél hidd el, hogy ragaszkodnék hozzád. - tisztán hallottam, hogy az ajtó mentén dől le. - Anne holnap elutazom, és nem tudok akkor segíteni. Én...én csak aggódok. Kérlek...gyere ki. - suttogta és szinte éreztem hangjában a csalódást. Lassan álltam fel a padlóról vigyázva a szilánkokkal sértett lábamra, aminek fájdalma semmi volt ahhoz képest, amit belülről éreztem. Ujjaim a kilincset érintették és egy pillanatig bár ódzkodtam attól, hogy kimenjek a fiúhoz; megtettem.
Sok mindent nem tudtam meg Nialltól, sőt inkább mondanám, hogy még mindig minden ugyanolyan ködös, mint volt, mintsem, hogy okosabb lettem, mint voltam. Fáradt voltam és túlon-túl zavarodott ahhoz, hogy ébren maradjak, így történhetett meg az, hogy az ágyamban feküdve szenderültem mély álomba. Reggel, amikor felébredtem a szőke fiúnak már hűlt helye sem volt, ami sejtette velem azt, hogy amit tegnap mondott az beigazolódott. Rémlik, hogy valami olyasfélét mondott, hogy el kell utaznia fontos ügy miatt, így nem tud velem maradni, de nem is volt baj. Egyedül akartam lenni, a gondolataimmal. Már-már felemésztett ez az egész, hogy merengtem a múlton, az anyámon és a testvéreimen. Mindenre megoldást és választ szerettem volna, annak ellenére, hogy tudtam; lehet nincs is. Egyszerűen csak éreztem, hogy valamit titkolnak s ez nem hagyott nyugodni. Egyik pillanatról a másikra csak azt vettem észre, hogy a nappaliban álló zongora előtt ülök és ujjaim a hideg billentyűkön pihennek és a szokásos szomorúnak mondható dallamot ütögetik sokkal lassabban, mint kéne. Ez volt a menekülőm. A zongora. Noha mindenki azt akarta, hogy énekeljek, nem tettem meg, mivel más életet szántam magamnak, mint szüleim. Nem akartam rivaldafényt és egy újabb nevet a médiában, aki egy idő múltán bár, de biztosan kiég.
- Hahó! - szakított el tevékenységemtől és gondolkodásomból egy erős hang, ami az ajtó felől volt hallható. A hangot egy idő után hangos dörömbölés és csengőszó követte, amire automatikusan pattantam fel a helyemről, hogy az ajtó mögött lévő személynek eleget tegyek és kitárjam előtte kapuimat.
- Megyek, megyek! - kiáltottam, miközben lábaimat próbáltam sebesen szedni, de ez nem vált lehetővé, ugyanis bekötött lábam minden egyes lépésnél megfájdult. - Christian! - hangomból csakugyan kiérződött a meglepődés, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy miért van itt. Megbeszéltük, de kiment a fejemből, ahogy jó néhány más dolog is. - Gyere beljebb! - óvatosan arrébb álltam, hogy könnyebben beljebb léphessen, amit szinte azonnal meg is tett.
- Remélem nem jöttem rosszkor. - kabátját a fogasra akasztotta, miközben tekintetével alaposan felmérte a környezetet. Egyszerű lakás volt, ami nem volt túlcsicsázva. A falakon rólam készült gyermek és fiatal felnőtt kori képek ékeskedtek, ami kissé aggasztó volt, hiszen testvéreimről, s családomról sem volt egyetlen egy kép sem. Mintha anyám tudatosan tervezte volna meg így a házat, hogy ténylegesen is kizárja a hírnevet s az azokkal járó cécókat.
- Hmm?
- Zajokat hallottam és... - hangja elhalt, ahogy alsó ajkamba harapva próbáltam visszafojtani egy kikívánkozó kacajt, ami sikerült is. Fejemet kissé megráztam, amire kiengedett göndör barna fürtjeim az arcomba omlottak. Lassan indultam meg a nappali s azon belül a kanapék felé, miközben kezeimmel a zongora felé mutogattam.
- Csak zongoráztam és ilyenkor... - hatalmas sóhaj kíséretében helyezkedtem el a tört fehér színű IKEA-s kanapén. - sokszor sikerül belemélyednem a dolgokba. Kikapcsolok és megszűnik a világ körülöttem olyankor.
- Engem még régebben a bácsikám tanított meg gitározni. - szokásos szívdöglesztő mosolyával illetett meg s közvetlen mellettem helyezkedett el. Lábai érintkeztek az enyémmel, ami által valami érdekes, ismeretlen érzés hatolt végig testemen. Szemei rabságba ejtettek s különös csillogással kémleltek. - Egyedül fogsz itt élni?
- Még nem döntöttem el teljesen, hogy jó ötlet lenne-e ideköltözni, de ha úgy döntök, akkor... igen. Azt hiszem. - bizonytalanul motyogtam magam elé, s noha tudtam, hogy itt fogok élni, mégis volt bennem valami, ami visszakényszerített Manhattanbe. - Hirtelen belevágni a nagyvilágba s kipróbálni új dolgokat nagyon csábítónak hangzik. Főleg úgy, hogy rettentően megszerettem Angliát. De, mint minden jóban, ebben is van valami rossz, mégpedig az, hogy nem látnám a testvéreimet, barátaimat s anyám barátnőjét, akivel minden héten találkozunk.
- A szüleid nem hiányoznának? - kíváncsian vonta fel a szemöldökét, miközben egész testével felém fordult.
- Tudod... - idegesen a hajamba túrtam, arcomat a tenyerembe rejtettem el. - édesanyámmal nem a legjobb a viszonyom. Sokkal inkább érzem azt, hogy anyám barátnője lánya vagyok, mintsem az övé. Apámmal meg... - sóhajtottam. - ritkán találkozok. Ha jobban belegondolok, édesanyámat sem látom olyan sűrűn, de a maguk módján szeretnek ők és gondoskodnak rólam, ily módon. - mutattam körbe kezeimmel a szobán, amivel tudtára adtam az előttem ülő fiúnak, hogy inkább anyagilag támogatnak mintsem érzelmileg s egyéb módon.
- Úgy érzed, nem szeretnek? - kutakodott tovább.
- Szeretnek, de nem úgy, ahogy én szeretném. Testvéreimmel ellentétben én nem drága dolgokra vágyom, sokkal inkább egy beszélgetésre vagy bármi másra. - semlegesen vállat vontam, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, de én is, ahogy Christian is tudta - legalább is sejtette -, hogy az ellenkezője történik.
- Én sem látom sűrűn az apámat, de mindig kiengesztel, amikor itthon van és olyankor tényleg érzem, hogy hiányoztam neki és szeret. Anyámmal már koránt sem ilyen fényes a kapcsolatom, már csak a távolság miatt is. Nem voltam tervezett gyerek, ami látszik is, de ez van. - vállat vont s közben csábos mosolyt küldött felém, mire akaratlanul is, de mosolyognom kellett. - Nem furcsa, hogy nem tudjuk egymás vezetéknevét? - szemöldökét ráncolva szegezte nekem kérdését, és tudtam, hogy csak puszta udvariasságból kérdezte meg.
- Mit szólnál, ha ez így is maradna? - féloldalas mosollyal löktem meg kicsit a vállát. - Nem akarok semmit sem tönkretenni és most te sem vagy seggfej. - kuncogásom végére kiszökött a számon, már csak Chris ábrázata miatt is. Helyeslően bólintott egyet, miszerint is egyet ért az ajánlatommal, amiért hálás voltam neki. Tényleg nem akartam tönkretenni ezt a... kapcsolatot, hiszen jól éreztem magamat a fiúval, annak ellenére, hogy az elején még teljesen máshogy alakult a kettőnk viszonya.
- Seggfej. - ízlelgette a szót, de látszott rajta, hogy egy kicsit sem vette magára azt, amit mondtam. - Senki sem tökéletes.
- Milyen lenne a világ, ha minden tökéletes lenne? - gondolkodtam el, s arra jutottam, amire eddig is. - Borzalmas. - beleborzongtam a válaszomba, hiszen így gondoltam világ életemben. Minden egyes alakalommal, amikor valami rossz történt az életemben úgy könyveltem el, hogy ennek így kellett lennie és punktum. Senki és semmi sem tökéletes, még ha annak is érezzük.
- Az biztos. - biccentett egyet helyeslőn, majd tekintete bekötött lábamra tévedt. - Akkor te sem sérülnél meg. Mi történt? - testével előrébb dőlt, majd lábaimat megemelve helyezte el ölébe, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Kétbalkezes vagyok. Leejtettem egy poharat és néhány szilánk felsértette a lábamat. De jól vagyok, ne aggódj.
- Mióta zongorázol? - lábaimat még mindig kezei rabsága alatt tartotta, s néha-néha óvatosan végigsimítva rajta kényeztette azokat.
- Kiskorom óta. - semlegesen vontam meg a vállamat, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve sietve fel nem mentem a szobámba, hogy az ott lévő kis hangszerrel meglephessem a lent valószínűleg meglepett fiút. Bicegve szedtem lefele a lépcsőfokokat az akusztikus gitárral a kezembe. - Játssz nekem. - nyújtottam át Chris-nek a gitárt, majd mellé helyezkedve vártam, hogy végre lépjen. Ujjai gyakorlottan helyezkedtek egy a húrokon, míg nyelvét egy kissé kinyújtotta ezzel is megmutatva magát. Az ismerős dallamok minden egyes testrészemet ellágyították és meglepetten figyeltem, ahogy a fiú tehetségét még jobban megmutatta nekem. Énekelt. Énekelt méghozzá úgy, ahogy még senkit sem hallottam. Percekig figyeltem és csodáltam a mellettem ülő fiút, aki zavartság nélkül fejezte be az utolsó akkordokat is, hiba nélkül.
- Most te jössz. - a gitárt maga mellé helyezte el, a kanapénak döntve.
- Attól, hogy neked csodálatos a hangod, az enyém még nem biztos, hogy az. Nem éneklek, ha nem haragszol meg. - apró bocsánatkérő mosolyt küldtem felé. - Énekes leszel? - próbáltam másfelé terelni a témát és szemmel láthatóan sikerrel jártam.
- Nem hinném, hogy sikerrel járnék egyedüli zenészként. Pár barátommal néhanapján összejövünk és szórakozásból énekelünk, de ennél több nem hiszem, hogy lehetne.
- Mit szólnál, ha elindítanálak titeket? - értetlen tekintete láttán mosolyra fakadtam. - Ezzel fogok foglalkozni. Ha belemennétek akkor azzal nekem is szívességet tennétek, és szívesen lennék manageretek.
- Most csak viccelsz. - döbbenten figyelte minden mozdulatomat, ahogy ki nem mondott kérdésére válaszoltam s, hogy ilyen ajánlattal drukkoltam elő neki.
- Ilyenekkel nem viccelnék.
- Anne! - nevetve közeledett felém, s karjait derekam köré fonva borított fel. Kuncogva temettem arcomat a nyakába, aminek mámorító illata volt a parfümje miatt. Nagyokat szippantottam és most először őszintén mondhatom, hogy élveztem ezt a különleges és hirtelen pillanatot. - El sem hiszed, hogy a fiúk mennyire fognak neki örülni. - suttogta a fülembe s lehelete parányira csiklandozta fülcimpámat. - Mit szólnál, ha mondjuk holnap este megmutatnánk, hogy mit tudunk? - kissé eltolta magát tőlem, de ajkaink vészesen közel voltak egymáshoz.
- Holnap a délután folyamán hazautazok, hiszen nyakamon van a diplomaosztó. Amint visszajövök egyeztetünk és akár... el is kezdhetjük megtárgyalni a jövőre néző dolgokat. - alsó ajkamat fogam rabsága alá küldtem miközben szememmel folyamatosan gyönyörű őzike szempárját figyeltem. Nagyokat nyelt s mellkasomra tapadt mellkasán éreztem, hogy légzése is szaporább lett.
- Gyönyörű vagy. - suttogta, s lehelete égette ajkaimat. Jaj, ne! NE! Szemét behunyta s aprót rázott fején. Ajkait a homlokomra tapasztotta s helyéről felállva egyenesedett ki, s erőltetett egy mosolyt arcára. - Azt hiszem ideje lesz mennem. - lassú léptekkel indult meg a fogas felé, ahonnan kabátját leemelte, s gyakorlott mozdulattal magára húzta. Ujjaimat tördelve igyekeztem felé, hogy az ajtót kitárva magam előtt kiengedhessem őt, de, amikor szemtől szemben álltunk; ő kint én bent, valami megváltozott. Ujjaival állam vonalán simított végig és szemét egy pillanatra sem szakította el kék szempáromtól. Gyomrom görcsbe rándult, s utáltam az érzést, amit kiváltott belőlem. Vajon ő is érzi? Belsőm kíváncsian tette volna fel a kérdést, de az eszem mást sugallt. Nem szabad! Korholt, s dühösen figyelte minden mozdulatomat, nehogy valami butaságot csináljak.
- Jó éjt, Christian. - hangom magamhoz képest magasabban csendült fel, s noha próbáltam magabiztosnak lenni; ez nem sikerült. A fene egye meg, hogy ilyen szívdöglesztő!
- Jó éjt, Anne. - suttogta, s közelebb hajolva tapasztotta édes ajkait az enyémre. Alsó ajkamon végig szántott nyelvével, amire egy apró mégis hallható nyögéssel válaszoltam, ami által egyenes út vezetett nyelvünk találkozásához. Ujjai derekamba mélyedtek bele, míg az én ujjaim erősen markolták puha, csodás haját. Mélyen szívtuk a levegőt, s éreztem, hogy szívünk egyre hevesebben ver, a vágy fokozódik. - Vigyázz magadra, rendben? - zihálva döntötte homlokát az enyémnek, míg szeme csillogásából megkaptam a választ a fel nem tett kérdésemre.
- Te is. - suttogtam s még mindig a szenvedélyes csók hatása alatt álltam. Ujjaival a farmerja zsebébe nyúlt, s egy apró papírlapocskát húzott onnan elő, amit rögtön felém is nyújtott.
- A számom, ha szeretnél esetleg valamit. - féloldalas mosolyával illetett meg miközben vállán aprót rántott. - Jövő héten. - lehelt egy apró csókot ajkaimra, majd kezeit zsebébe elrejtve indult el a kávézó irányába. Lefagyva álltam még percekig távozása után is az ajtóban és próbáltam felfogni, hogy mi is történt valójában. Egyáltalán megtörtént? Homlokomat ráncolva próbáltam felemészteni az előbb történteket, de nem tudtam. Az ajtó mentén ledőlve szorongattam ajkaimat, miközben vadul vigyorogtam s Christian számát vizslattam. Zsebemből előhalásztam a mobiltelefonomat s percekig figyeltem a képernyőt, amin Chris száma volt látható és egy egyszerű kis szöveg, amit vagy ezerszer töröltem s írtam újra. Mi a fene van veled Anne? Kérdésem belülről mart, s noha tudtam, hogy helytelenül cselekedtem Christiannal kapcsolatban; epekedve vártam, hogy újra láthassam őt.

Határozottan nem vagy már seggfej! (: Hamarosan. Anne. xx